Sziasztok! Hoztam a friss fejit, bár gyanítom, hogy még az ízelítőt sem olvastátok, de mindegy én tartom az ígéretem, ahogy tegnap írtam, ma hoztam is. Remélem, hogy kapok érte komit. Mellesleg tőletek függ, milyen hamar érkezik a következő fejezet. Lassan fény derül pár igazságra és egy hatalmas csapás is bekövetkezik, de ki vagyok én, hogy előre eláruljam a történéseket?! :) :p
Jó olvasást! És kérlek titeket tiszteljetek meg legalább egyetlen szóval egy komiban: Szar vagy jó! Köszönöm!
Puszy
“Az életben az a legnagyobb boldogság, ha meggyőződhetünk róla, hogy önmagunkért szeretnek, vagy pontosabban szeretnek bennünket, annak ellenére, hogy önmagunk vagyunk.”
Clio szemszöge:
Amikor már napokra be volt zárva, úgy döntöttem, hogy békét kötök vele, elvégre ő az egyetlen lányom. Ő az egyetlen, aki maradt nekem. Tudom, hogy néha kegyetlen vagyok vele, és csúnyán megverem őt, de mindezek csak azért történnek meg, mert szeretném megóvni őt az elvesztés fájdalmától. Attól, hogy közel engedjen olyasvalakiket, akik bánthatják őt és mindenét elvehetik. A Cullen család és már vele együtt egykor barátnőmnek nevezett Bella is épp ilyen keserű, lelketlen szörnyeteg lett. Képes arra, hogy bántsa Brian vérét.
Lassan és halkan nyitottam ki lányom ajtaját, amit már egy hete nem nyitott ki senki. Amikor megpillantottam a földön heverő élettelen testet, majd beleőrültem, hogy talán megöltem őt. Gwendolyn nem mozdult. Sebei még tökéletesen villogtak, és ezzel teljes lelkiismeret furdalást okozva nekem. Megbántam, minden egyes ütést megbántam, de már túl késő volt ehhez. És tudom, hogy egyszer ha meg is bocsát nekem, nincs rá bizonyíték, hogy nem tenném meg vele ugyanezt újra és újra. Bár ezerszeresen kapnám vissza, de csak akkor, ha már boldognak látom lányomat és nem fenyegeti a Cullen család veszélye az ő életét. Csak akkor, ha az egész családot kiirtottam a földről.
Zokogva vállára borultam és egy pillanatra megijedtem, amikor hangtalanul, élettelenül borult nyakamba.
-Sajnálom lányom! Nagyon sajnálom! Kérlek bocsáss meg nekem!-könyörögtem, bár annyi bűnöm van már, amit egyetlen lányom ellen elkövettem, hogy talán soha az életbe nem nyerhetném el a bocsánatát. Vajon egyszer képes lesz egy hozzám hasonló féltő anyának megbocsátani egy hozzá hasonló gyermek. Egyszer ha majd ő is anyává érik, talán megtudja mi is az igazi szeretet, amit csak egy anya képes a gyermeke iránt érezni.
Gwendolyn szemszöge:
Felszisszentem a fájdalomtól. Már nem csak a külső sebeim égtek. A lelki hegek felszakadtak, amiket eddigi életem során anyámmal vívtam. Felszakadva sokkal nagyobb fájdalmat okoztak, mint amikor keletkeztek lelkemben.
-Sajnálom!-zokogta anyám, de biztos voltam abban, hogy ezek a könnyek színészi alkotásúak. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy képes legyen becsapni engem. Nem! Soha többé nem engedem, hogy irányítson engem, akkor meg is ölhet engem.
-Hagyj békén! Te már nem vagy az anyám!-törtek elő belőlem a szavak, amiket magamban akartam tartani, de valaki nem így gondolta. Kipottyantak ajkamon és láttam anyám szemében, hogy ez mérhetetlen haragra gerjesztette őt és egy hatalmas pofon következtében a falnak ütközött arcom másik fele. Nem fájt. Már nem...
***két héttel később***
Amikor pár nappal ezelőtt végre úgy döntöttem, hogy felkelek a padlóról még nem mertem tükörbe nézni, de ma megteszem. Lassan sétáltam a gyönyörű aranyozott keretű igazság felé. Behunytam szemem és hatalmas gombócot nyeltem le, ami már hetek óta torkomban garázdálkodott. Nem hagytam, hogy legyőzzön és erre büszke is vagyok. Ellenben ott van anyám, akinek a puszta említése is szégyenemre van. Lehet, bűn véremre így gondolni, de már ez sem érdekel. Lehet pokolba jutok, hisz ő mindig ezt hajtogatta, amikor csak megemlítette a Cullen családot és főleg Bellat, akit egy ideje már anyámként szeretek, bár ezt még soha nem vallottam be neki. Jobb is így, hisz ha egyszer kiderül, ki is vagyok én, akkor soha többet nem akarok a szeme elé kerülni.
A tükör sötétjében egy szégyenkező alakot láttam. A szoba apró fénye is csak szemeit világította meg, ami keserűségről árulkodott és undorról, amit magam és anyám iránt éreztem, de főleg magam iránt.
Odasétáltam az ablakhoz, és lerántottam a függönyt, ami következtében hatalmas fény világította meg szobám minden egyes sarkát. Meleg, kellemes érzéssel töltött el, hogy legalább a szobámban tisztaság, lelki tisztaság élt.
A tükör most már többet mutatott magából. Már láttam mennyi szenvedés él benne születése óta. Most már látom, hiába is szeret, ha nem lehet. Neki nem lehet. Egy könnycsepp csillant meg szemem sarkában és hiába is akartam, nem tudtam visszatuszkolni a helyére. Legördült arcomon és bár letöröltem utána ezer és ezer bátor katona hullott.
Lábaim már nem bírták tovább és gyengén, elesetten rogytak össze testem alatt. Nem bírták cipelni azt a szégyent, amit életem követelt.
Ablakomon halk koppanások zajongtak. Értetlenül tápászkodtam fel és amikor kinéztem ablakomon egy angyalt láttam. Gyorsan takarásba fordultam és letöröltem a szégyent arcomról. Csak remélni mertem, hogy amit az imént halványan még a tükörben láttam, ő nem fogja.
-Mit keresel itt?-kérdeztem tőle, persze csak suttogva, hisz ki tudja anyám hol lehet.
-Miért nem láttalak már lassan három hete?-kérdezte azt, amire jelenleg és talán soha nem is szeretnék válaszolni. Lehajtottam fejem és reméltem, hogy nem kérdez többet. Reménykedtem, ahogy eddigi életemben már annyiszor tettem.
-Gwendolyn ugye nem jól látok?-kérdezte. Biztos voltam abban, hogy arcomon éktelenkedő hegekre és még halványan villogó foltokra célzott. Nem akartam válaszolni, hisz úgy is tudja a választ. Félig vámpír így látása elég élesnek mondható. A következő pillanatban már ablakom rácsain csüngött és hűvös kezét arcomhoz érintette. Nem fájt. Megtanultam együtt élni a fájdalommal és mára még csak egy halk szisszenést sem eresztettem el.
-Úristen!-hangzott szájából, amikor lágyan megemelte állam, hogy a fény felé fordítva még jobban szégyelljem magam. Magam és azt aki mindezt tette velem.
Egy apró reccsenést hallottam, majd szerelmem hátára vett és rohant velem az erdőbe. Messze ettől a háztól, ettől az élettől és közel annak megvalósulásához, amit anyám ígért hetekkel ezelőtt. Megbánom még ezt a pillanat, de most jól vagyok. Most úgy érzem, számítok valakinek. Most még igen.
Matthew szemszöge:
Amikor szerelmem a hátamon reszketett, tudtam, hogy épp az anyára gondol. Hogy amikor minderre rájön, talán mindkettőnknek vége lesz. Talán én halok meg először, de mindent elkövetek, hogy azoknak, akiket szeretek ne essen bántódása.
-Miért hagytad, hogy ezt tegye veled?-kérdeztem, amikor az ablakomon át a szobámba értünk. Gwendolyn fáradtan az ágyra hullott és láttam, nagy erőfeszítésébe került, hogy a könnyeit visszaszorítsa. -Ne haragudj! Szeretlek!-térdeltem az ágy mellé, hogy angyali arcát óvatosan végigsimítsam. Olyan szép volt és ezt még ezek a rettenetes foltok sem tudták megváltoztatni.
-Matthew anyám a halálotokat akarja és én ezt nem engedem. Képes vagyok feladni a boldogságom csak hogy téged és a családod életben tudhassam. Nem tudod mire képes. Hallod?-üvöltötte szerelmem elfeledkezve arról, hogy családom éles hallással rendelkezik.
-Miért ki az anyád?-hallottam meg hirtelen anyám hangját. Nem volt éppen nyugodt sem hangja, sem tekintete. Próbáltam védekezni, de egy hang sem jött ki torkomon. Védeni akartam szerelmem, de a gondolat, hogy anyám mennyire csalódik majd bennem, ha megtudja, hogy kész voltam akár velük is szembeszállni szerelmemért.
-Én, szóval...azt hiszem most elmegyek.-pattant fel szerelmem, de sajnos kissé még gyenge volt az efféle hirtelen mozdulatoktól és hamar visszaszédült ágyamra. Anyám csak most vette észre arcán és teste néhány szegletén éktelenkedő sebeket. Ahogy azt is, hogy a gyógyulása túlságosan is más, mint egy egyszerű emberé. Ő nem csak egy egyszerű ember. Pont olyan, mint anya volt egykor. Gwendolyn egy vadász. Ezzel semmi gond sem lenne, ha ő nem Clio lánya lenne.
Szerelmem csendesen, már-már élettelenül borult a párnákra és lehunyta két szemét.
-Ne aggódj, majd én beszélek velük. Te csak pihenj szerelmem.-suttogtam, bár szerintem már nem értette amit mondok neki.
Anyámat lekísértem a nappaliba, ahol már az egész család ott volt. Figyelmesen hallgatták történetem.
-Szóval azt mondod, hogy ő Clio lánya? Azé a Clioé aki annyi éven át az életemre tört?-fakadt ki magából anyám. Hirtelen valamiféle félelmet véltem felfedezni hangjában. Bár biztos voltam abban, hogy nem magától a vadásztól félt, hanem attól a gondolattól, hogy esetleg a leggyengébb pontján fogja őt bántani, a családját fogja használni arra, hogy a nagy Bellat rettegni lássa, vagy legalább is annyira családja megmentésére összpontosítson, hogy ő védtelen legyen, így pusztítva el őt.
