Élj boldogan!-Előszó

Sziasztok! Köszönöm, hogy írtatok komit! Őrülök, hogy ennyire várjátok! Most meghoztam nektek a prológust. ÉS mint láthatják a blog képe egy kicsit megváltozott. Remélem, az is elnyeri a tetszéseteket! :)

Akkor itt a folytatás, bár ez még csak egy kisebb falat, de valahol el kell kezdeni a 2. könyvet :) Jó olvasást! Komikat! Puszi!

5év. 5 év azóta, hogy Edward, a gyerekek és én együtt élünk, boldogan és a szomorúság egy apró rezzenését is elkerülve. 5 éve, hogy nem láttam Cliot és Elizabeth hírét sem hallottam. 5 év, távol minden rossztól és csak a jóban fürödhetem. 5 éve nyugodtan és emelt fővel, büszkén mondhatom a nevem: Mrs. Cullen, vagy Isabella Marie Swan Cullen, ha így jobban tetszik. A gyermekeim már kész felnőttek. A párjukat sajnos még nem találták meg, de ami késik, nem múlik...


/2 évvel később/
Riadtan álltam családommal a mező közepén és vártam az elmúlást. Vártam, hogy vége legyen ennek a szörnyűséges életnek, a magánynak, a szomorúságnak és minden rossznak, ami eddig elkerült bennünket. Miért? Tettem fel a kérdést és sem én sem más nem tudta rá a választ.
-Anya, ne!-ordította fiam és félve karolta kedvese derekát. Meg akartam őt védeni magamtól és mindentől. Az égiektől is, mert ők most a legnagyobb gond az életünkben. És Clio meg a mentora, aki már hónapok óta próbál elszakítani a családomtól és most eljött az idő, hogy a tudtára adjam a családom a mindenem és nem hagynám el őket semmi pénzért. Ha kell meg is halok értük, de soha, soha nem hagyom el őket. Soha!
-Matthew maradj távol tőle! -ordítottam most én, de fiam makacsan ellenkezett a kérésemnek.
-Nem anya, én akarom ezt, érted?! -üvöltötte. Még sosem láttam őt ilyennek. Valami miatt úgy érzem ez nagy bajt hoz majd a fejünkre, de már mindegy. Nekem már mindegy. Ha meghalok, legalább tanulnak belőle. Rájönnek, hogy az élet valóban nem habos torta...

Infó a fejiről:

Sziasztok! Azt hiszem, hogy lassan kezdhetitek írni a komikat, mert addig nem lesz fent a folytatás, amíg nincs meg a 3 komi. Különben honnan tudnám, hogy érdekel a folyti? Szóval a prológus már megvan a folytatásból és még akarok írni egy 1 fejit, aztán utána érkezhet ide is. Szóval, ha szeretnétek olvasni, akkor komikat a 18. fejihez! Köszönöm Cukorkaa-nak! Ő mindig hűségesen ír nekem :) <3
Szóval komi=folytatás, előszó...
Mit szóltok? Olvasni vagy nem olvasni? :) Ez itt a kérdés... ;) Puszi! Döntsetek gyorsan és írjatok! :)
Barbie

18. fejezet-Örökké együtt:

Sziasztok! Na meghoztam a 18. fejezetet és ezzel egyben az utolsó fejit az első könyvből. Remélem, hogy tetszeni fog! És megér pár komit! A folytatásért kérek egy kis időt, nem kell túl sok, majd szólók, amikor várható a friss feji! Köszönöm a megértéseteket! Jó olvasást! Komikat! Puszi! :) <3

Boldog voltam. Elmondhatatlanul boldog és nem állt szándékomban eldobni magamtól ezt az életet. Nincsenek gondok és felhőtlen az életem. Bár vannak dolgok, amiktől tartok, de majd kijátsszuk a sorsot.
-Szeretlek! -mondtam és szenvedélyesen megcsókoltam szerelmemet.
-Én is nagyon szeretlek! És sajnálom, ha megbántottalak! -vallotta be Edward és ő is megcsókolt. Csókja egyszerre volt édesen lágy és szenvedélyes. A gyerekek kuncogni kezdtek a kocsi hátsó ülésén.
-Drágám ehhez még kicsik a gyerekek. -mondtam, amire gyermekeink sírásra húzták a szájukat. Annyira értelmes gyerekek voltak, hogy az már csoda. Lehetetlen, de mégis igaz.
-Igazad van szívem.- értett egyet kedvesem.
Már láttuk a Cullen villát és éreztem, hogy szívem megtelik örömmel, meghittséggel és izgatottsággal. Elfogadtak engem és a gyerekeket, így végre mindenki boldog lehet. Örökre.
-Sziasztok! Végre. Azt hittem már, hogy a mi kis bolond bárányunk már sosem lesz a mienk. -jött mellém Emmett és most nem volt az a humoros mackó, akit én megismertem.
-Sziasztok! Őrülök, hogy a vége boldog lett. -válaszoltam és mindenki elmosolyogta magát. Heloise és Matthew szorosan megöleltek, amikor Edward karjaiba vette őket és mellém állt.
Alice veszélyes karjai gyilkos sebességgel közeledtek felém és féltem, hogy elszorítja a torkomat azzal a megszokott ölelésével.
-Bella! Annyira aggódtam, hogy ez a barom nem ér utol. -ölelte meg iszonyatos erővel a nyakam és a szemem is kidülledt a nyomás hatására.
-Én is őrülök neked Alice, de ha megfojtasz, akkor utána Edward miatt aggódhatsz. -mondtam, hogy egy kicsit vidámabb legyen az "újra" találkozás.
-Szia drágám! Jó megint a család tagjaként érezni téged. -jött mellém Esme, aki anyám helyett anyám volt és lesz is, amíg csak a sors engedi. Szorosan megöleltem. Ez az ölelés most más volt. Sokkal több érzelem, szeretet, óvás és talán egy kis megkönnyebbülés is volt benne.
-Szia te elkóborolt bárány! Hiányoztál! És nagyon aggódtam érted. -ölelt meg jó szorosan Jasper. Az öcsém. Azt hiszem, elmondhatom, hogy a kapcsolatunk sokkal jobban elmélyült, mint eddig. Azt hiszem, már megtaláltuk a közös hangot. Érezzük, hogy a vérünk ugyanaz. Most már ő is érzi és ez nagy boldogsággal tölti el lelkemet.
-Te is nekem. Nagyon hiányoztál és csak reméltem, hogy ahogy eddig most is boldog leszel velük, de szerencsére az én angyalom most is óvott engem.
-Szeretlek! -mondta még öcsém és még egyszer magához ölelt, csak most lágyabban tette.
-Én is szeretlek! -mondtam, majd elengedtem.
-Üdvözöllek újra és remélem, hogy most már örökre a családunkban!-lépett elém Carlise, aki ugyanúgy, mint Esme, ő is olyan, mintha az apám lenne.
-Köszönöm! Én is nagyon őrülök, hogy itt lehetek veletek,  a családban. -mondtam és megöleltem őt. A belőle áradó féltés még nagyobb volt, mint fogadott anyámban.
Rosalie volt már csak hátra. Azért a kapcsolatunk már egész jónak mondható, de még egy kicsit távolinak érzem magam tőle. Ott állt férje oldalán és várt. talán azt akarta, hogy én tegyem meg az első lépést. De most rajta a sor.
-Üdvözöllek a családban! És titeket is. -hajolt oda a gyerekeimhez és megpuszilta a homlokukat. Majd hozzám lépett és lágyan, félve megölelt.
-Köszönöm! A gyerekek nevében is.- mondtam miután elengedett. Bementünk a házba, közben lányom hozzám kérette magát, de fiam most inkább apja közelségére vágyott.
Bementünk a házba és leültünk a kanapéra. Beszélgetni kezdtünk. És meséltem a terhesség pillanatairól.
-Nos ennyi lett volna, de mint mondtam jobb lenne, ha Euphrosyne vagy Jane itt lenne. -mondtam és még mindig csodálkoztak azon, hogy Jane olyan kedves volt velem.
Aztán megmutattam a képeket, amiket erre a pillanatra készítettem, hogy ha majd újra találkozok a családommal, akkor lássák milyenek voltak és milyenek lettek. Bár ezek csak képek, de azért több, mint a semmi.
Heloise hirtelen felpattant és Matthew mellé lépett. Na igen még nem szoktam hozzá, hogy mi az ő képességük. Lányom gondolatolvasó, és olyan dolgokat tud mutatni egy érintéssel, amik megtörténtek. fiam szintén gondolatolvasó és lányomat kiegészíti azzal, hogy amiket lányom mutat, azt ő kivetíti az egész családnak. Így nem kell lányomnak újra és újra mutatni a múlt történéseit.
-Mit akarnak a gyerekek? -kérdezte szerelmem.
-Nos arra gondoltak, hogy kíváncsiak vagytok arra, ami velem és velük történt és az ő képességük által ezt láthatjátok. -magyaráztam.
-Miért mi a képességük? -következett az újabb kérdés, de ezt már Carlise tette fel.
-Mindketten gondolatolvasók, mint az apjuk, de külön-külön is van egy képességük. Heloise meg tudja mutatni azokat a történéseket, amiket ő látott, meg minden a gondolatait, mindent, amit csak akar és mindezt egy érintéssel teszi. Matthew pedig egy kiegészítőként, lányom képeit ki tudja vetíteni, hogy azt mindenki lássa és ne kelljen lányomnak olyan sokszor elmutatni. Emellett még arra is képesek, amire én. Amire egy vadász képes. -meséltem.
Lányom és fiam egymás mellé álltak. Heloise felemelte a kezét és fiam arcát két oldalról megérintette. Matthew behunyta a szemét és kezdődött a műsor. Hatalmas fény kerekedett a szobában és mindenki csodálattal figyelte gyermekeim.
A képek lassan szivárogtak a szobában. Az első képeket még én sem láttam teljesen, hiszen ezek azok a képek, amikor ők még a hasamban voltak. Láttam, ahogy óvják a belső testemet a mozgolódásuktól. Szinte mindenre odafigyeltek, hogy nekem ne legyen kellemetlen.
Aztán a következő képek a 3 napig tartó szülésről szóltak. Ahogy próbáltak fájdalom mentesen kibújni méhemből. És minden fájdalmam miatt szinkronban felszisszentek velem.
Aztán megszülettek és én utolsó erőmmel megsimogattam gyönyörű arcukat, majd kimondtam a nevüket és testemet elhagyta az élet. Majd láttam, ahogy két barátnőm próbálja rábírni a másikat arra, hogy amire készülnek az jó e vagy nem. Végül Euphrosyne győzelmét, mert Jane megtette, amire kérte. Megharapott és én napokig gyötrődtem. Közben mindennap ott voltak mellettem az én szemem fényei. Simogatták arcomat és kedvesen mosolyogtak rám.
Aztán ahogy először rájuk emeletem tekintettem és az első pillanattól kezdve nyugodtan vehettem őket karjaimba. Nem akartam bántani őket, bár Jane tartott ettől. Valaki mindig kivette őket a kezemből és próbálta elvonni a figyelmemet róluk. Ők meg mindig durcásan összekulcsolták mellkasuknál a kezüket.
Aztán hetekkel később, amikor sírni akartam, mert nem találtam szeretett családomat az otthonában. Ráadásul elég nagy volt a kupleráj a házban.
A szomorú és gyötrő pillanatok mellett nagyon sok boldogság, öröm is lelhető volt.
Majd azt a napot, amikor haza felé tartottunk és megpillantottuk a házat. Amikor megláttam szerelmemet és gyermekeimet is szorosabban vontam magamhoz. Aztán megmutatták, hogy ők mennyire őrültek az apjuknak. Azon a napon meséltem nekik a családról. És előtte is minden nap meséltem róluk. Ők meg csodálattal figyelték szavaim.
Arról a napról, amikor este készültem a jegy vásárlásra és meghasadt a szívem, mert el kellett hagynom azokat, akiket szeretek. A gyerekek előtt próbáltam erős lenni, de lebuktam. Most azt mutatták, hogy hány alkalommal próbáltam előlük takarni a szomorúságomat.
A napot, amikor utaztunk és azokat a pillanatokat, amikor utoljára hátra pillantottam, ezzel búcsút mondva annyi emlékemnek, ami ehhez a helyhez köt.
És ezeket a pillanatokat, amiket már újra családommal tölthetek.
Miután a képeknek vége volt, megmutattam azokat a fogható képeket, amiket én készítettem. Az ultrahangos képeket és eredményeket. Ezeket Janenek köszönhettem, mert neki volt egy vámpír ismerőse, aki az orvosira járt még régebben, de a kora miatt folyton utazott és egy idő után már nem bírta tovább és ott hagyta az orvosi életet. Persze vámpír memória nem felejt, így tudott segíteni nekem. Sajnos a szülés során pont vadászaton  volt, ezért nem segített nekem, hogy könnyebb legyen.
Persze ezeket főleg Carlise nézegette, a többieket csak az ultrahang képei érdekelték.
Este felé járt már az idő, így szerelmemmel felvittük a gyerekeket egy ideiglenes vendég szobába és együtt "Jó éjszakát!" kívántunk nekik.
Majd mi is távoztunk a hálószobánkba, ahol szerelmesen szerettük egymást. Most már senki sem zavarhatta meg az életünket, mert tudjuk, hogy bármi nehézség árán is, de együtt leszünk. Együtt örökre.

17. fejezet-Hihetetlen boldogság:

Sziasztok! Először is köszönöm a előzőhöz a 3 komit! <3 Másodszor pedig sajnálom, hogy ilyen rövidre sikerült ez a rész. Hosszabbra terveztem, de hát iszonyatosan fáj a kezem. Ínhüvely gyulladásom volt még pár éve és azóta folyton kiújul...Szóval ezer bocs! Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Ott álltam és vártam a kezemben a gyerekeimmel. Vártam egy csodára, vártam arra, hogy lássam nem képzelődtem, és valóban őt látom, őket. Az én családom, a Cullen vámpírokat.
-Bella? Te élsz? -kérdeztem meglepve fogadott anyám, Esme.
-Na igen. Én meg már azt hittem, hogy soha többé nem foglak titeket látni. Illetve azt hittük, hogy nem fogunk titeket látni. -mondtam és a többesszám alatt ugyebár a gyerekekre céloztam.
-Ők....kik? -kérdezte Carlise.
-Ööö...Nos ők...ők itt az én két szemem fénye. -mondtam egyszerűen, hiszen elképesztő a hasonlóság a gyerekek és az apjuk között.
Edward ámulva figyelte a történéseket és még csak levegőhöz sem jutott. Nem mintha szüksége lett volna rá.
-Ki az apa? -kérdezte undorodva. Ez most tényleg egy kérdés volt? Vagy csak én hallucinálok. Mégis ki lenne? Hát nem veszi észre a hasonlóságokat?
-Mégis ki lenne az apja? Szerinted ki lehet az? -kérdeztem dühösen. Hogy gondolhatja.
-Tudod mit nem érdekel, mert nekem már van valaki más. -mondta Edward és ha lehetett volna, akkor most egy ütemet kihagyott volna a szívem. Majd, ahogy jött, úgy távozott. Én pedig le sem vettem hűlt helyéről a szemem. A könnyeim eláztatták arcomat és meg sem lehetett volna állítani őket.
-Bella, én nem tudom mit mondhatnék erre. Látom a hasonlóságot Edward és e között a két tünemény között, de ő meg van bántva, amiért úgy elmentetek és nem kis időre voltatok távol. -magyarázta Alice. -De hagyjuk ezt bemutathatnád őket. -tette még hozzá, de mielőtt válaszolhattam volna megszólaltak a gyerekeim.
-Szia te vagy Alice néni? Az én nevem Heloise Josephine Cullen. -mutatkozott be. Akartam jelezni, hogy akkor nem Cullen, hiszen az apja nem hajlandó magára vállalni, de lányom nem figyelt. Végül is mindegy, mert még átírathatom a nevemre őket.
-Helló! Én pedig Matthew Randolph Cullen. -mutatkozott be fiam is.
-Sziasztok! -jött oda Rosalie és felemelte lányomat, aki láthatóan nagyon őrült ennek a gesztusnak.
-Szevasz öcsipók! -köszöntötte Emmett a maga sajátos módján a fiamat és magasra emelte a feje fölé.
Ekkor lépett be Edward és önmarcangoló tekintetét messziről felismertem.
-Edward kérlek ne kezd! Hallottuk az imént a véleményed és nem vagyok hajlandó ismét meghallgatni. Szóval most rögtön visszamegyek a házamba. Talán még nem késő oda visszamenni. -mondtam, majd kikaptam lányomat és fiamat az ölelő karokból. Aztán elviharoztam onnan.
Fájt, ami ott fogadott. Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy Edward szeret és hogy sosem hagyott el, nem felejtett el engem. Valahol mélyen úgy éreztem, ő is látja a hasonlóságot a gyerekei és ő közötte. De nem. Ezzel a nappal, ezzel a találkozással minden reményem szerte foszlott.
Éreztem egy ólom súlyt a mellkasomon, de most nem akartam sírni. Várnom kell, mert a gyerekeim előtt nem szeretnék sírni. Holnap első dolgom az lesz, hogy veszek három jegyet és elutazunk még holnap. Már semmi sincs itt, ami ide kötne. Vagyis van, Jasper, de nem akarom elszakítani a családjától, hiszen engem mikor látott, meg aztán nem is emlékezett rám, így talán még nem olyan erős a kötődése hozzám.

/Másnap/
Szerencsére minden cuccomat sikerült kicsempésznem a Cullen villából. A jegyeket még tegnap este elintéztem, így ma csak az utazáson van a hangsúly. Éppen a kocsiban pakolásztam, amikor éreztem egy vámpír illatot. Azért illatot, mert ez a legédesebb illat, amit valaha is éreztem. Tudtam ki ő, de nem akartam elgyengülni, hiszen már nem szeret. Már nem akar engem.
Gyorsan beültettem a kocsiba őket és rohantam velük a pályaudvarra.
Csak 10 percünk volt az indulásig és idegesen remegett a lábam, hiszen mélyen arra vártam, hogy jön Edward és megment engem a repüléstől. Nem jött. A hangos bemondó megszólalt.
-Kedves Los Angelesbe tartó utasainkat megkérem fáradjanak a 2 folyosóhoz. Köszönöm!- és egy reccsenés jelezte a mondandó végét.
Lassan elindultam gyerekeimmel a kezembe és éppen átadtam a repülőjegyet, amikor halk kiabálásokat hallottam.
-Bella! Bella! Várj még! Kérlek! -szólított a hang.
-Edward? -kérdeztem magamtól felderülve, bár azt hiszem, hangosan is kimondtam örömöm okát. Gyermekeim fülig érő mosollyal nézték apjukat.
Odaért hozzám és nagyon lassan megölelt minket, bár el kellett volna löknöm magamtól, de nem tettem, hiszen szeretem őt.
-Bella sajnálom, hogy nem hittem neked! Nagyon sajnálom és ha kell térden állva könyörgök a bocsánatodért, csak fogadj vissza! Szeretlek! Tudom, hogy igazságtalan voltam és megérdemelném, hogy most elküldj a fenébe, de kérlek adj még egy esélyt, mert azt már nem szúrnám el! -hadarta el és tudtam, hogy van még mit mondani, de nekem ennyi is elég volt. Szeretem őt és tudom, hogy nem akarta.
-Szeretlek te bolond! -mondtam és magamhoz rántottam, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Én voltam a világon a legboldogabb nő. És éreztem, hogy ő éppen így érez. És ez nekem teljes mértékben elég volt ahhoz, hogy megbocsássam mindazt, amit átéltem miatta.

16. fejezet-Kegyetlen sors:

Sziasztok! Gyorsak voltatok a 3 komival, így ma hoztam a friss fejit nektek. Jó olvasást hozzá! Komikat! Puszi!

-Heloise Josephine Cullen, nyugodj meg kérlek!-emeltem fel a hangom, mert már magam sem voltam képes megőrizni a nyugalmamat, amikor ennyi gond nehezedik rám. Annyi fájdalom és ekkor még el kel viselnem a tudatot, hogy lányom és fiam is épp úgy szenved apjuk hiánya miatt, mint én. Edward nincs itt. Talán újra kezdte az életét. Talán most már boldog, nélkülem. A boldogságot sokan csak akkor tudják értékelni, amikor már nincs többé, elhagyott. Számomra a boldogság a szerelmem és ez a gyönyörű két csillagfény.
-Anya! -nyafogott lányom és szinte vele együtt felzendült a fiam is. Ez nekem  már túl sok.
-Gyerekek! Kérlek titeket, hogy maradjatok nyugton, mert anya már túl fáradt! Könyörgöm nektek!- kérleltem gyermekeimet, amire rögtön hozzám suhantak és megöleltek. Oly régóta itt vagyunk már és még mindig semmi. Mostanra már biztos vagyok abban, hogy Edward boldogan éli az életét nélkülem és a gyerekeink nélkül.
-Sajnáljuk anya! -mondta fiam és láttam a szemében az éppen kibuggyanni készülő könnycseppet. Gyorsan letöröltem, hiszen fájt őket szenvedni látni. Fáj. Legalább ők legyenek boldogok.
Nagyon megnőttek már. Szinte akkorák, mint a 3 évesek, de a gondolkodásuk olyan, mint egy 7-8 éves gyereké. Szinte azonnal észreveszik, hogy mikor van baj, mikor csináltak valami rosszat és mikor kell bocsánatot kérni valakitől. Hogy mit nem szabad és mi az amit illő megtenni. Büszke vagyok rájuk.
-Apa mikor jön haza, hogy végre lássuk őt? -kérdezte fiam és újabb könnycsepp próbált megszökni a szemében.
-Nem tudom kicsim. Nem tudom. -válaszoltam, de hangom elcsuklott és a sírás fojtogatta torkomat. Nem akartam előttük sírni, mert akkor tudják, hogy baj van és sok hónapnyi munkám egy pillanat alatt odaveszne. -Kérlek ne sírjatok, mert akkor nekem is megszakad a szívem! -mondtam és próbáltam úgy tenni, mintha csak az bántana, hogy ők sírnak. Talán sikerült is. Nem tudom.
-Ne sírj anya! Szeretlek! -ölelt meg lányom és közben megsimogatta arcomat, ahol majdnem lefolyt egy könnycsepp.
-Én is téged, titeket! -mondtam és fiam is csatlakozott az ölelő párosunkhoz.
-Gyerekek mit szólnátok ahhoz, ha most elmennénk vásárolni egyet? -kérdeztem, hogy oldjam a jelenet okozta fájdalmat.
-Igeeen!-kiabálták szinkronban.
-Akkor nyomás! -mondtam és már ott sem voltak. Még gyorsan én is elpakoltam a bankkártyáimat. Nem igazán szerettem vásárolni, de egy részt van egy lányom, akinek tudnia kell az előkelő, szép öltözetet, másrészt pedig valahol mélyen így olyan érzésem támad, mintha Alice is itt lenne, mindenki. Alig kaptam életet és már el is vették tőlem. Miért? -tettem fel magamnak a kérdést, de sajnos nem kaptam rá választ, ahogy a többire sem kaptam még, de talán nem is fogok.
-Megjöttünk.-mondták a gyerekek és már indultunk is a kocsihoz, amit még hónapok múlva sem vitt el Jane. Euphrosyne még nem jött el hozzám. Talán már nem is fogom többé látni.
-Heloise, te ideülsz! -adtam ki a parancsot és beültettem a kocsi hátsó ülésére a gyerekülésre. Átmentem a kocsi másik oldalára és kinyitottam az ajtót.
- Matthew, te pedig ide! -mondtam és már emeltem is a gyerek ülésbe, szintén a hátsó ülésen. -Akkor mindjárt hozom a babakocsit! -tettem még hozzá és egy másodperc töredéke alatt megfordultam a házban és a csomagtartóba raktam a kocsit.
Beindítottam a kocsit és az épp oly szomorúan, mint mi, felbőgött. Az úton lassan haladtam, hiszen nem kockáztathatom a gyerekeim életét. Sok minden járt a fejemben. Túl sok minden, ahhoz, hogy elfelejtsem a gyerekek látnak. Látnak, ha sírok, amit most nem tudok eltakarni. Már nem is akarom. Fáj. Fáj a hiánya, ami lassan felemészt engem. Belülről tépi szét a lelkem és én védtelen vagyok. Tehetetlen. Hol vagy szerelmem? Hol vagy boldogság? Mindenki.
-Jól ültök? -kérdeztem, amikor a gyerekeket a kocsiból a babakocsiba ültettem és elindultunk a pláza áruházaiba.
-Igen. -mondták egyszerre.
A pláza hatalmas tere kissé megijesztett. A magány, mintha a tér nagyságától nőtt volna. Féltem, hogy elnyel és úgy már valóban soha többé nem láthatom  életem szerelmét, Edwardot.
-Anya? Anya? -hallottam meg Heloise hangját.
-Igen kislányom? -kérdeztem aggódva.-Mi történt?
-Csak azt akartam, hogy nem megyünk be? -mutatott egy üzlet felé, ahol milliónyi játék volt. Ha ezzel örömet szerezhetek nekik, akkor bármit.
-Ha szeretnél. -mondtam és már kanyarodtam is a bolt felé.
Heloise mindenféle plüss mackókat, macskákat, bárányokat és oroszlánokat vetetett meg velem. Matthew pedig robotokat és néhány plüss oroszlánt, meg macit, autókat meg ehhez hasonló fiús játékokat kért. Miután itt végeztünk a vele szemben lévő boltba siettünk, ahol magamnak vásároltam néhány ruhát, fehérneműt és cipőt. Aztán az ékszereshez mentünk, ahol mindenkinek választottam egy aranyos kis ékszert. Lányomnak egy 14 karátos fehér arany medált választottam egy lánccal. A medál egy egyszerű szívből állt, ami ki volt rakva kövekkel. Egyszerű, de gyönyörű volt. Fiam pedig egy szintén 14 karátos fehér arany medált kapott egy lánccal. A medál egy kicsi oroszlán volt, mint az apja. Edward. Ezután még elmentünk egy ruha boltba, ahol nagyon sok csinos kis ruhát vettem mind lányomnak, mind fiamnak. Már éppen indultunk haza felé, amikor nagyon furcsa érzésem támadt. Mintha várna rám valaki. Biztos csak képzelődöm.
Bepakoltam a holmikat a csomagtartóba és a babakocsit is összecsuktam, hogy beférjen még a sok csomag mellett. A gyerekek addig türelmesen vártak rám, majd őket is elhelyeztem a megfelelő helyre.
A haza felé tartó út szintén csöndes volt. Nem tudtam, hova tegyem ezt az érzést, ami a plázában jött rám. Valami azt súgta, hogy ma megváltozik az életem és talán végre jön egy kis boldogság, amit talán egyszer ismét fájdalom vált fel.
Az ismerős úton a bennem tomboló érzés egyre erősödött. Nem értettem, mi történik velem. Olyan volt, mintha a méreg, amit a szülésemkor kaptam, még csak most jött volna rá, hogy nem ölt meg, sőt. A szívem fájni kezdett és szokatlanul ideges voltam. Persze ez nem olyan idegesség, mint, amikor felhúzza valaki az idegeid, hanem ez az izgatottság miatti idegesség.
Leparkoltam a ház előtt és meglepődtem, hogy a házban ég a villany. Nem tudtam ki az? Lehet, hogy betörő? Vagy nem kapcsoltam volna le a villanyokat? Nem tudom. Mindjárt megtudom, ha bemegyek.-gondoltam magamban és elindultam a lépcsőn felfelé, közben gyerekeimet szorosan az oldalamra tapasztottam. Amikor beléptem az ajtón egy nem várt vendéggel találtam szemben magam. Nem hittem a szememnek, hogy oly sok kérelem után ismét láthatom őt. Szükségem volt erre. Régóta szükségem volt erre a pillanatra.
Meredten álltam ott a kezemben a gyerekeimmel és vártam, hogy valaki cselekedjen, de nem történt semmi. A lábak legyökereztek és nem lehetett ficánkolni...

15. fejezet-Újra Forksban

Sziasztok! Őrülök, hogy végre meglett a komi létszám :) ÉS ahogy kértétek, kegyelmezek! :) Itt a feji! NE felejtsétek a komikat,addig nincs feji:)

Jó olvasást! Puszi!

-Bella, kérlek kelj fel! Szükségem van rád. Hallod? Szeretlek! -hallottam egy kedves hangot, bár alig érhető volt, amit mondott, de azért összeraktam a hangfoszlányokat.
-Ne ébred fel, segíts már! -üvöltötte kétségbeesve egy másik hang. Éreztem a bőrömön a rémületét. Szinte már engem is megijesztett. Bár most, hogy jobban belegondolok, félek. Félek, hogy soha többé nem láthatom a gyermekeimet és félek attól is, hogy nem hálálhatom meg mindazt, amit oly sokan értem tettek, nem szerethetem életem értelmét és szerelmünk gyümölcseit...Félek mindentől, ami még rám vár. A semmitől.
-Nem engedem, hogy elmenj, hallod? Nem azt soha nem engedem, szóval emeld fel azt a kuffert és szeresd ezt a két szép ajándékot, mert ezt kaptál az élettől, ajándékot. Bella? -üvöltötte még mindig a kedves hang. Azt hiszem most már felismertem az első hang Jane volt, a másik pedig Euphrosyne.
-Beszélj még szerintem hall téged!- parancsolta Euphrosyne.
-Azt csinálom, de szerintem semmi értelme. -mondta, aztán elhallgattak. Csak egy megtört zokogást hallottam és egy másikat, ami azt hiszem Jane volt, mert hallottam a néma zokogást.
-Tetted meg! -üvöltötte Euphrosyne, de nem tudtam, hogy miről van szó.
-És ha csak nagyobb bajt teszek, hiszen ő egy...-kezdte, de Euphrosyne nem hagyta, hogy befejezze. Szólni akartam, hogy még élek, de nem találtam a szám. Nem tudtam azt sem, hogy mit kéne mondanom. Talán azt, hogy "Ne aggódjatok, mert még élek, de már közel vagyok a halálhoz..."? Vagy az jobban hangzik, hogy "Menjetek és vigyétek a gyerekem az apjának, mondjátok meg, hogy nemsokára fentről figyelem őket..."? Vagy mit kéne ilyen esetben mondani. Mi lenne a helyes?
-Kérlek tedd meg! -kérlelte most más gyengéden könyörögve.
-Rendben van, megteszem, de ha nem sikerülne, akkor én abba belehalok. -egyezett bele Jane a "titokba". Vajon miről van szó?
Hirtelen egy éles szúró fájdalmat éreztem a csuklómnál és a nyakamnál. Fájt. Nagyon, mélységesen és könyörtelenül. Tudtam, hogy ezt nem fogom túl élni. Megharapott és én nem, hogy immúnis vagyok a méregre, de egyenesen mérgező rám nézve. Kínzó lassúsággal szivárgott a testemben a halálos anyag és már biztosan tudtam, hogy ennyi volt. Vége. Halott vagyok.

/1 héttel később/
A fájdalommal már együtt tudok élni, bár nem értem, hogy miért vagyok még itt a földön. Semmit sem értek. A halálom lassított felvételként telik és én tehetetlen vagyok. Nap, mint nap hallom, ahogy a gyerekeimet a mellkasomra ültetik és azok próbálnak beszélni nekem. Beszélni, pedig még nem lehetnek olyan idősek. Bár az időérzékem teljesen elhagyott, így csak sejtésem van arról, hogy mennyi idő telt el. Pá nap azt hiszem, de lehet hogy már hetek teltek el és én még itt vagyok. Vajon mi a célja ezzel az én drága jó atyámnak. Miért teszi ezt velem? Miért nem hagyja, hogy felkeljek, vagy végleg meghaljak? Nem értem.
-Miért nem kelt még fel? -kérdezte Euphrosyne. Szinte minden percben itt van valaki mellettem, bár tudom, hogy Janenek néha vadásznia is kell, így ő néha megválik tőle, amiért nem is haragszom, sőt szeretném is, ha miattam nem hanyagolná el az ételt. Az fontos.
-Nem tudom, talán már rég elveszett ügy. Talán már rég...-mondta volna, de ismét megállították őt.
-Nem! Azt már nem! Azt nem engedném érted. Soha! És ne merészeld ezt mondani, mert végzek veled! -üvöltötte dühösen az drága két barátnőm. Hagyjátok abba! Nem akarom, hogy egymásnak ugorjatok, hiszen egyrészt azt Euphrosyne nem úszná meg, másrészt, mert nektek jóban kell lennetek. Elég!-üvöltöttem gondolatban, de úgy látszik, senki sem hallotta.
-Ha egyszer ez talán így lesz, akkor ha ki sem mondom, Bella halott lesz. -üvöltötte Jane. Igaza volt. Ebben mellette állok.
-Na jó ebből elég, mondtam, hogy ki ne mond, mert akkor véged. -mondta, vagyis inkább ordította Euphrosyne, majd hallottam, hogy egymásnak esnek. Ne kérlek titeket! Könyörgöm Istenem, segíts! Tehetetlen vagyok.
Mintha csak ennyit kellett volna mondanom, a fájdalom, ami eddig velem élt, kezdett eltűnni, majd végleg elmúlt. Felpattantam, ami nagyon meglepett, hogy a szokásosnál is gyorsabban tettem ezt. Persze eddig sem voltam lassú, de most. Még gyorsabb vagyok egy vámpírnál is.
Közben a két kakas is szétrebbent, amikor megpillantottak engem. Értetlenül nézték, hogy milyen reakcióm volt arra, amikor megpillantottam gyermekeim. Mégis mit vártak, hogy leszarom őket? Na nem, az nem én lennék. Egy másodperc töredéke alatt ott termettem a két kis csöppség előtt és szorosan magamhoz öleltem. Természetesen figyeltem az erőmre, hiszen ők még törékenyek, de tudom, hogy értük mindenre képes leszek. Mindenre!
-Bella? Te élsz? -rohanta nyakamba Jane és némán elkezdett sírni. Remegett a karomban, ahol eddig az én két szemem fénye volt.
-Igen, bár nem tudom miért változtam meg ennyire. -vallottam meg.
-Nos azt hiszem a vámpír erő növelte a képességed. -mondta nemes egyszerűséggel.
-Mi? De az lehetetlen, hiszen, ha megharap egy vámpír, akkor nekem annyi. Halott vagyok. -mondtam meglepve.
-Nos, akkor te egy kivétel vagy, mint mindenben. -mondta mosollyal az arcán Euphrosyne.
-Szerencsés kivétel. -tette hozzá Jane.

/2 héttel később/
Szinte már akkorák az én szemem fényei, mint két majdnem egy éves gyerek. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan nőnek és még ha a szemem előtt is cseperedik ez a két szépség, akkor is észreveszem, hogy az idő rohamosan látszik rajtuk. Félek, hogy sosem állnak meg a fejlődésben és akkor elvesztem őket. Örökre. És még Edward sem láthatta őket. Nem sokára visszamegyek Forksba. Jane azt mondta, hogy visszamegy a Volturihoz, mert abban igaza van, hogy ott a helye. Mindent elmesél rólam és az eddig történt dolgokról. Elmondja, amit tett, bár ezért biztosan komoly árat fog fizetni. Szegény. Sajnálom, de hálás is vagyok, hiszen megmentette az életem. Ezt sosem felejtem el, ahogy azt sem, mennyire szeretem őt.
-Ugye meg fogsz néha látogatni? -kérdeztem tőle, mert mindketten távozni készülünk. Ő  a Volturi újbóli tagjaként távozik, én meg tele reményekkel, hogy még szeret az én egyetlen szerelmem és a gyermekeim apja. Edward. Ő az a személy, akiért a gyerekeim mellett bármire képes vagyok. Bármire.
-Természetesen, én is épp ezt szerettem volna kérni.-mondta és megöleltük egymást. Euphrosyne elment pár napja, mert fontos dolga akadt, de tudja, hol lakom és oda fog jönni. Megígérte nekem.
-Jól van, akkor most indulnunk kell. -mondtam és egy puszit adtam a homlokára. Tényleg nagyon szeretem őt. ő olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Ő a húgom.
-Rendben. Hiányozni fogtok! Szeretlek! Vigyázz magadra! -mondta és ő is adott egy puszit a homlokomra.
-Mindig vigyázok, de te is vigyázz magadra! És hiányozni fogsz! Szeretlek! -mondtam, aztán útnak indultam. Most nem akartam gépen utazni, mert még a végén feltűnik az embereknek, hogy a gyerekeim elég gyorsan nőnek. Jane adott nekem egy kocsit azzal, hogy ezért biztosan eljön majd Forksba, mert ez ő kis babája volt. Imádta ezt a kocsit, bár elég sok volt neki. Nekem adta, amíg haza nem érek és ő el nem jön érte. Minden csomagom a kocsi hátsó ülésén és a csomagtartóban volt. Jobban mondva a hátsó ülések aljánál és néhány még a gyerekek mellett is volt, mivel a picik az ülésen voltak. Egy kis bébihordozóban, ami több funkciós volt.
-Tudjátok bogaraim, már alig várom, hogy lássam a papát és a nagybácsitokat, meg azt az idegesítő pöttöm nénikéteket, akit valójában imádok. sosem volt barátnőm, mindaddig, amíg meg nem ismertem őt és az egész családját. Persze előbb apád jött, akinek most még nagyobb hálával tartozom, mivel tőle kaptalak titeket is. Az én két gyönyörűségemet. Nappal napocskákként, éjjel meg holdkén és ezernyi csillagként ragyogjátok be az életemet. Szeretlek titeket! -mondtam, amire a két arc felderült. Egyszerűen ellenállhatatlan a mosolyuk. Pont, mint Edwardé.
Az üdvözlő tábla jelezte, hogy hamarosan újra élvezhetem Forks mindig esős éghajlatát és a családom által nyújtott biztonságot, szeretetet és boldogságot. Két új családtaggal a kezemben. Edwardnak leesik majd az álla, ha meglátja őket és engem.
Azonban, ami a Cullen villában fogadott az mindennél rosszabb volt. Kétségbe esetten rohantam fel-alá a házban. Persze a piciket addig biztonságosan elhelyeztem a nappaliban a kanapén. Minden fel volt forgatva és össze volt törve. Vajon itt meg mi történt?  Hol vannak?
Egyedül maradtam. Már csak ti maradtatok számomra. Fordultam a két kicsi Edward hasonmásra...Legalább az emléke bennük él. Istenem, miért?