Sziasztok! Hát meghoztam a fejezetet és úgy döntöttem, addig nem hozok újat, amíg nem kapok néhány komit a fejihez! Elegem van abból, hogy írok és írok, és ti meg le se szartok! Már elnézést a kifejezését. Az embernek teljesen elveszitek a kedvét attól, hogy megírja a fejiket! Ez így nem mehet tovább. Emeljétek meg a kezeteket és írjatok egy rohadt komit! Elnézést a csúnya beszédért, de már nagyon elegem van ebből! :s
Jó olvasást!
Puszy
Bella szemszöge:
-Bella?-hívott a föld felé szerelmem, bár még mindig repültem a fellegekben, azért kíváncsiságomat sem tudtam elnyomni. Csak jót mosolygott ezen, ahogy én sem tudtam visszafogni azt az apró boldogságot, ami ajkamon csillogott.
-Tudom, szeretsz.-játszottam magabiztosan, amire ő rám villantotta kedvenc féloldalas mosolyát.
-Tudom, hogy tudod, ahogy azt is tudom, hogy te is szeretsz engem.-játszott velem. Nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg tökéletes arcvonalát. Lágyan végig húztam kezem állán és szerelmes csókot leheltem ajkára. Abban a pillanatban Alice rontott be az ajtón és felettébb széles mosoly ragyogott arcán.
-Alice néha kopoghatnál is.-morgolódott Edward, én pedig felkacagtam ezen. Nem tudtam, miért, de a hangulatom egyik pillanatról a másikra változott.
-Tudtam én, hogy Bella nem fog haragudni rám.-ugrott kettőnk közé. Majd csiklandozni kezdett engem. Edward magára tekerve a takaróját kiszállt az ágyból és a fürdőszobába ment. Én persze ezen kicsit megsértődtem.
-Most miért mentél el?-dobtam be a durcit és felpattantam az ágyból, bementem a beépített gardróbba és magamra kaptam valami ruha félét és már repültem is az ablakon.
-Most hova mész?-kérdezte Edward, de már nem fordultam vissza a válasz miatt. Mondhatom válaszra sem méltattam őt. Ő ott hagyott engem, akkor én miért ne tehetném meg.
Rohantam az erdő sűrűje felé, de amikor a végére értem már nem tudtam volna megmondani, miért haragudtam szerelmemre. Mindenesetre maradtam még egy kicsit.
***pár nappal később***
-Anya! Anya!-hallottam meg lányom hangját. Valahol a távolban pedig fiamét és ha jobban koncentráltam már mindenki hangját hallhattam. Olyan rég eljöttem már, de nem tudom, kire is haragudtam meg. Miért? Már nem tudom. Talán már csak magamra haragszom, amiért ilyen csökönyös vagyok. Egy nagyobb szikladarabon üldögéltem és figyeltem a patakban úszkáló halakat, akik játékosan ugráltak ki a víz alól. Hirtelen egy apró kezet éreztem vállamon és amikor felnéztem lányomat láttam.
-Heloise!-öleltem magamhoz. Hányingerem volt, bár nem ettem semmit, amitől ezt kellett volna éreznem. Aztán meg megkívántam egy kis burgonyapürét, sült pulykával.-a gondolattól is összegyűlt a nyál a számban.
-Miért tűntél el napokra?-kérdezte lányom, amire magam sem tudtam a választ.
-Nem tudom. De most éhes vagyok menjünk haza és együnk.-mondtam és azzal már fel is pattantam helyemről. Családom láthatóan megdöbbent tőlem, de most csak a kaja volt a fontos.
Amint hazaértem, a konyhába vettem az irányt és elkészítettem amit kívántam. A készülődés közben azért bővült a kínálatom, ahogy a hűtőbe tekintettem. Egy kis fagylalt, egy kis narancslé és még sok-sok finomság.
Clio szemszöge:
-Talán még jól is jön ki, hogy így beleszerettél abba a félvérbe.-vetettem fel lányomnak. Hiába a benne bujkáló eszességet nem tudná sokáig titkolni. Ő az én lányom.
-De anya mégis mit gondolsz? Hogy csak azért vagyok vele, mert szeretem?-nevetett fel lányom, de mintha a háttérben csak erről lenne szó.
-Gwendolyn Thomas ne merj átverni, mert hiába vagy vér a véremből, megkeserülöd tetted.-emeltem kissé szigorúbbra hangomat, amitől ő azonnal hátrálni kezdett és egy hatalmasat nyelt.
-Mitől félsz anya? Csak nem attól, hogy úgy járok, mint Brian Thomas, a bátyád?-itt jött el az utolsó csepp ideje. Hatalmas pofon kíséretében repült a fal felé. Kezem megállíthatatlanul követte egyik pofont a másik után.
Én már csak arra lettem figyelmes, hogy lányom orrából ömlik a vér és hatalmas duzzanat éktelenkedik a szeme alatt. Ideje volt egy kicsit lenyugodni.
-Sajnálom! A bátyámat többet ne merd a szádra emelni!-fenyegettem meg mutatóujjammal.
Gwendolyn reszketve, rettegve bólintott egy aprót, de azonnal felszisszent ezen apró mozdulaton. Talán kicsit elvetettem a sulykot, de neki sem kellett volna legfájóbb pontomba vájkálni. Párszor már vétett ezzel kapcsolatban és akkor is rendesen elláttam a baját, de ő mégis újra és újra ezt vágja fejemhez, mintha élvezné, hogy ilyenkor majdnem halálra verem őt.
-Ne érj hozzám!-üvöltött rám hirtelen, amikor kezem önkéntelenül is simogatásra indult. Ellökte kezem és én dühvel teli szemekkel egyenesedtem fel.
-Hát jó legyen! Ha neked ez kell, akkor legyen!-mondtam és azzal kiviharoztam a szobájából, de az ajtót azért még kulcsra zártam.
Gwendolyn szemszöge:
Még sokáig ott feküdtem a falnál és próbáltam küzdeni a fájdalom ellen. A harc folyton döntetlen maradt, hisz én még erős maradtam, de azzal arányosan a fájdalmam is az volt. Nem múlt el. Anyám már nem először emelt kezet rám. Egyszer azért ütött meg, mert kedvesen megkérdeztem tőle, miért halt meg Brian. Akkor még nem ismertem a történetet. Ő mégis megvert, sőt majdnem megölt emiatt. Aztán abból a verésből is felgyógyultam, végül is csak napok, hetek kérdése az egész. Mit mondok akkor, amikor hetekig senki semmit sem tud rólam? Hol voltam?
"-Szia Gwendolyn mégis hol jártál 3 hétig?
-Áh hogy én ugyan sehol csak otthon támasztottam a falat, miután anyám majdnem kiverte belőlem az életet." Most fájdalmasan mosolyogtam az elképzelt jeleneten, de ha ez élesben menne, biztos nem tudnék mit mondani. A szavak könnycseppekké változnának és a torkomban hatalmas gombóc uralkodna. Ki lenne büszke az elmebeteg anyára, akinek csak a bosszún jár az agya. Nagyon megkedveltem a Cullen családot és bár az elején valóban csak anyám kényszerítésére ismerkedtem meg Matthew Cullennel, mára már valóban túlságosan kedvelem őt.
***napokkal később***
Már lassan egy hete be vagyok zárva a szobámba, ahol az ablakokon rácsok vannak, hogy még véletlenül se tudjak megszökni anyám akarata elől. A sebeim már nem olyan csúnyák, de azért még tudnak fájni. Egyszerűen csak képes vagyok együtt élni ezzel a fájdalommal. Az ajtózár halk kattanása ébresztett ki gondolataim közül. Majd anyám dugta be fejét a résnyire tárt ajtón. Amikor meglátta, hogy még mindig a fal mellett fekszem, megijedt. Odasuhant hozzám és megemelte fejem, majd szorosan magához ölelt. Úgy tettem, mint aki már nem is emlékszik az előző verésre, hátha kienged innen.
-Sajnálom lányom! Nagyon sajnálom! Kérlek bocsáss meg nekem!-könyörgött, de ez engem már nem hatott meg. Ha meg is bocsátok, vagy ha nem, akkor is ugyanúgy folytatja ezt az agresszív viselkedést.
