2. fejezet-AZ első iskola nap

Sziasztok! Tudom, tudom. Azt írtam, hogy nem tudom hozni a fejit, de meggondoltam magam, mert hirtelen kedvet kaptam befejezni a fejit. Remélem, hogy tetszeni fog nektek és bocsi, hogy "becsaptalak" titeket! :)

Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Bella szemszöge:

Reggel hatalmas nyüzsgéssel indult a napom. Ide-oda rohangáltunk, mivel ma van az iskola kezdés. Ahogy megbeszéltük, úgy fog minden történni. A gyerekek izgatottan várják az első iskola napot, mivel eddig csak általános iskolába járhattak. Nekik most kezdődik el az élet és a vele járó kamasz kor. Igyekszenek betartani a terv minden egyes részét. Jól a fejükbe vésték a szerepkörüket.
Én kevésbé vagyok olyan izgatott, mint kellene, mint mások.
-Anya menjünk már!-kiáltott lányom és én egy mély levegő után elindultam ki a kocsihoz.
-Biztosan jó ötlet ez? -kérdeztem, amire Edward és a többiek is rám emelték tekintetük.
-Mire gondolsz édesem? -jött mellém szerelmem.
-Csak arra, hogy biztos jó e az, hogy én iskolába menjek. Ti mondtátok, hogy furcsán viselkedek és őszintén szólva mostanában jó magamban sem tudok megbízni. -magyaráztam, amire Edward sértődötten arrébb slisszolt.
-Most mi van már megint anya? -kérdezte hisztérikusan Heloise.
-Ez most a felnőttek dolga és nem a tied. Kérlek szállj be a kocsiba és maradj veszteg!-parancsoltam rá, amire naná, hogy eggyel több "ellenségem" lett. Már két embert is ki kell engesztelnem. Akarom mondani vámpírt, de teljes pontossággal akarom kijelenteni, akkor egy vámpírt és egy fél vámpír-vadászt kell kiengesztelnem. Remek! Legalább az unalmas órákon lesz mivel elfoglalnom magam.
-Tudjátok mit, inkább most menjünk. Nagyon fárasztó az állandó hisztizés ebben a családban.-mondtam és amikor be akartam szállni szerelmem kocsijába, mivel mi a Volvoval megyünk, megszédültem. Egy nem tudom hányad részben vámpír és vadász elveszheti az egyensúly érzékét? Úgy néz ki, hogy én mostanában elég selejtesen viselkedem. Nem tudom mi van velem. Nem értem saját magam. Még éreztem, hogy valaki két oldalról elkapott, de aztán semmire sem emlékszem.

A következő emlékem már az volt, amikor Carlise fölém hajolt és valamit mondott, bár semmit sem értettem. Hatalmas fájdalom nyílalt a testemben több helyen. Elviselhetetlen volt. Mintha sósavat öntöttek volna a bőröm alá és ott marná fel a húsom. Aztán hirtelen elmúlt és sikoltásom is elhallgatott, majd úgy pattantam fel, mintha mi sem történt volna.
-Elkésünk a suliból! -kiáltottam, és abban a pillanatban szerelmem magához ölelt, mintha most tudta volna meg, hogy valami halálos bajom van, de én még nem is tudom...Baromság!
-Shhh! Semmi baj szerelmem én melletted leszek és segítek, ahogy csak tudok! -mondta. Még láttam, hogy Carlise udvariasan kioson a szobából és ketten maradtunk.
-Sziasztok! Anya nagyapa most mondta, hogy már felébredtél! Fáj még valamid?-aggódott értem lányom. Megjegyzem nem tudom mi a baja itt mindenkinek.
-Nem már jól vagyok. Köszönöm! Nem értem, miért kell mindent eltúlozni. -vetettem fel a véleményem, amire hirtelen csend lett.
-Mi a baj? Vagy inkább helyesbítek. Mi a bajom? -tettem fel a kérdést és szerelmem és lányom szeme hirtelen összetalálkozott és az a nézés senkinek sem tetszett volna. Valamit eltitkolnak előlem.
-Anya! Szia! Csak most hallottam, hogy már ébren vagy. Mi újság? -kérdezte fiam aggódva és megölelt.
-Tudtommal semmi, de kérdezd apádékat, mert pont a beteg az, aki semmit sem tud az állapotáról.-mondtam és felkeltem az ágyról. Természetesen egy kicsit megszédültem. Edward segíteni próbált, de most túlságosan haragudtam rá ahhoz, hogy engedjem ezt a figyelmességet.
-Engedj el!-förmedtem rá, ő pedig riadtan kapta vissza kezét az előbbi helyére, én pedig kiszaladtam a helyiségből.

Mindössze 20 perc nyugalmam volt, amikor hallottam, hogy valaki közeleg felém. Épp a kedvenc helyemen voltam. Az utóbbi időben elég sokat tartózkodok itt. Ez az én rétem, aminek közepén végig megy egy patakocska és a patak egy vízesésből keletkezik.
-Anya? Beszélhetnénk? -kérdezte Heloise.
-Hát ha nagyon fontos. -mondtam, bár most nem vágytam társaságra. Jó volt, hogy egy ideig nem voltak gondok, szabadon engedhettem elmém és elszakadtam a világtól. De most újra vissza kellett jönnöm.
-Jól vagy?-tette fel a következő kérdést.
-Mégis mihez képest? -kérdeztem vissza.
-Anya, figyelj én a helyedben nem idegeskednék, mert nem tesz jót neked és senkinek sem. -tette még hozzá.
-Ez úgy hangzott, mintha most próbálnál felnőttesen viselkedni. Pedig még csak egy napot töltöttél középiskolában. -gúnyolódtam, amire lányom láthatóan a szívére vette a szavaimat. Jelen pillanatban ez sem érdekelt.
-Anya, kérlek! Ne haragudj rám! Hallod? Én nem tehetek semmiről. -könyörgött lányom és sírni kezdett. Dühös lettem. Dühös magamra és egy kicsit a lányomra is. Dühös voltam rá, mert pont én nem tudhatok a bajomról, pedig rólam van szó és ő ebben segít az apjának. És még azt meri állítani, hogy nem tehet semmiről. Dühös voltam magamra, mert hagyom, hogy lányom itt sírjon és a bocsánatomért esedezzen.
-Anya kérlek mondj már valamit!-kérlelt Heloise és én felpattantam eddigi helyemről.
-Minek beszéljek, ha ti sem beszéltek? ÉS ne gyere azzal, hogy te nem tehetsz semmiről, mert apád bűntársa vagy. A hallgatás is ugyanolyan bűn, mint a többi. -mondtam és tovább álltam. Semmi kedvem nem volt most se a lányomhoz, se senki máshoz. Ki kellett szellőztetnem a fejemet egy kicsit, mert különben felrobbanok és az bizony már senkinek sem lenne jó.
Még hogy nem tehet semmiről sem. Lehet, hogy egy kicsit túl szigorú voltam? Nem, hiszen ők is ugyanolyan kegyetlenek velem szemben, mint ahogy most én voltam a lányommal. Sírt és én még csak meg sem hatódtam ettől. Na jó azért ez túlzás, de fagyosan magamba zártam az igazi érzéseimet és ellenkeztem az anyai ösztönömnek, ami azt súgta, hogy abban a percben meg kell ölelnem a lányomat, hiszen sírt. De én nem tettem. Rossz anya vagyok...


Heloise szemszöge:

A reggeli incidens után egész nap azon járt az agyam, hogy mi történhetett anyával. Vajon komoly baja van, vagy csak a mostani sok idegesség tehet róla. Szerencsére a kocsi vezetés gondját megoldottuk, mivel nekem is és testvéremnek is van jogsija. Már csak az volt a kérdés, hogy apa kire meri rábízni az autóját. Természetesen én vezettem. Akár mennyire is hihetetlen én előbb szereztem meg a jogsimat, mint Matthew, mert akkoriban őt nem igazán érdekelték még a kocsik, de aztán kedvet kapott miután nekem sikerült letennem a vizsgát.Na jó nem mondom, hogy olyan régóta van, de még év végén szereztem apámtól és kaptam egy jogsit. Természetesen még nem vagyok annyi idős, hogy legyen, de ez a hamisítottnál nem számít. De ha ennek az évnek vége, akkor leteszem hivatalosan is.
-Nem tartod furcsának ezt az egészet, ami anyával történik? -kérdezte Matthew.
-Tulajdonképpen én is éppen ezen törtem a fejemet, hogy nagyon is furcsán viselkedik mostanában anyu. Mintha valami baj következne be. Nem is tudom. Talán butaság. -magyaráztam iménti gondolatmenetem.
-Nem butaság szerintem. Én is hasonlóképp gondolkoztam. Anya megzakkant az biztos. Azért rögtön az első nap hiányozni a suliból, hát rendesen megoldotta anya. -felelte Matthew. ÉS lehajtotta a fejét. Az út további részében nem is szóltunk egymáshoz. Az órarendünk szinte ugyanaz, kivéve, hogy amikor nekem spanyol órám van, akkor neki német, és néhány plusz óra is délután eltér. Azért hiába vagyunk ikrek, vannak dolgok, amikben eltérünk egy kicsit.

Az iskolába beérve nagyszerű érzés fogadott. Annyira más, mint az általános. Ha úgy nézzük, akkor mondhatjuk, hogy ma beléptünk a felnőtt életbe. A nagy betűs élet pedig még csak ezután jön. Remélem, hogy itt is sok barátom lesz. Sajnos az előző lakhelyünk elhagyásával a barátaimat is ott kellett hagynom. Nagyon hiányoznak nekem. Talán éppen ez az, ami miatt anyával és apával néha csúnyán viselkedek. Valahol mélyen van egy énem, ami akaratom ellenére kimutatja az érzelmeimet.

Az első óránk angol volt. Hiába angol nyelvtanból volt mit fejlődnie testvéremnek. Mindig én szoktam őt korrepetálni. Vicces. Hiába a vámpír memória, ő akkor sem tudja. Azt hiszem, hogy a napom hamar véget ér, hiszen az első 4 órám könnyű. Angol, matek, spanyol és irodalom, aztán megyünk enni. Miután pedig jól laktunk jöhet még egy irodalom és egy matek. Vállaltam egy csomó plusz órát, mivel nem sietek haza. Oda, ahol szinte soha sincs egy normális szabad percem. Semmire. Így a nap legnagyobb részét az iskolában fogom tölteni, amilyen hosszan csak tudom. 8. és 9. órára felvettem egy rajzszakkört és egy zongora órát. Ezek mindig is kikapcsolnak. Amióta csak az eszemet tudom, imádok rajzolni, festeni és minden mást, ami művészet. Zongorázni pedig már egész kicsi korom óta tudok. Apa tanított meg rá. Mindig is szerettem, ahogy játszik a zongorán és egy nap,amikor ott ült és ugyanúgy, mint minden nap zongorázott nekem, odamentem hozzá és felcsimpaszkodtam mellé a székre, majd onnan néztem, ahogy bűvöli a hangszert. Szinte azóta zongorázok, hogy járni tudok. Egyszerűen fantasztikus érzés, amikor néhány billentyű leütésével olyan gyönyörű dalt lehet játszani, amit még elképzelni sem lehet. Fantasztikus. Apa biztos őrülni fog ennek a plusz órámnak. Persze ő mindig is őrült, bármit is csináltam. Ő nem olyan szigorú, mint anya. Ha valami gond van, akkor mindig apához menekülünk, hogy megvédjen anya elől. És hát apa nem tud ellenállni nekünk. Sosem.

Matthew már egy órával ezelőtt hazament, mivel ő mára csak egy plusz órát vett fel. Így csak 8 órája volt. Ő sem szeret otthon lenni, és tudom, hogy az órái után sem megy azonnal haza, hanem egy titkos helyre megy, ahol játszani szokott a gitárján. Ő is apától tanult hangszeren játszani. Régen ő is zongorával kezdte, de neki nem igazán jött be ez a hangszer, de aztán egyszer megtalálta apa szekrényében a gitárját és magától próbálkozott a padláson. Ám egy nap úgy 4-5 évvel ezelőtt lebukott és azóta apámtól tanul játszani azon. Nagyszerűen játszik ő is. Ezt őszintén bevallhatom. Büszke vagyok rá!

Amikor hazaértem. Nagy feszültség fogadott otthon. Mindenki a nappaliban ülve várta, hogy anya magához térjen. 20 perc elteltével már én is teljesen feszült lettem. Nyomasztott a légkör is, ezért elindultam fel az emeletre, hiszen jogom van látni anyámat, ha baja van. Éppen, amikor felértem, akkor lépett ki a szobából nagyapa és elég szomorú képe volt.
-Hogy van? -kérdeztme azonnal, amire rám emelte bánatos szemeit és egy sóhaj után mesélni kezdett.

Friss feji!

Sziasztok! Tudom, hogy szerda van és meg vannak a komik, de sajnos ma nem tudom hozni a fejit, de ígérem, hogy holnap felrakom este felé várható! Nagyon sajnálom. Remélem nem haragszotok meg érte! Még egyszer bocsi! Sziasztok!

Ez sértő!

Emberek? Vagytok? Mert a komi számon nem látszik...kérem azokat a komikat, mert szomorú leszek. Ilyen szar lett? Vagy mi a baj? Nem tudom egyszerűen, hogy mire kellene gondolnom, amikor megírtam a fejit és eddig csak egy szem komi érkezett. Jó tudom, hogy a suliban év vége van és teperni kell, meg minden, de nem hiszem, hogy ez miatt valaki nem ülne géphez, és olvasna, hogy kipihenje a nap fáradalmait...Én tudom magamról, hogy még ha tanulnom is kell, utána jó néha egy kicsit a géphez ülni és ha nem is írok, de olvasom azokat a blogokat, amiken rendszeres olvasó vagyok...mert az kikapcsol egy kicsit. Lehet, hogy tévedek, de én így gondolom...
Szóval start és komizni, mert addig nem lesz friss, amíg nem kapom meg azt a három komit. Sajnálom, de másként nem látom, hogy mi a véleményetek a történetről. Ha ennyire szar, akkor azt is írjátok le nekem! Kérlek titeket! Köszönöm!

1. fejezet-Kitalált család:

Sziasztok! Meghoztam az első fejit. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket és megér pár komit. Persze a min. 3 komi áll, de jó érzés lenne, ha magatoktól írnátok nekem...:) Azért most hozom, mert:

1. Csütörtökön írásbeli érettségim lesz és sokat kell tanulnom, ezért holnap nem lesz ilyesmire időm.

2. Összejött az a 3 komi, és mivel ma jobb kedvem van...szóval itt a feji! Puszi!

Percek és órák. Napok és hetek. Hónapok és évek teltek el. 4 év szomorúság nélkül. 4 év háború és harc nélkül. 4 év kizárólag boldogságban. Nem olyan rég hallottuk, hogy a Volturi szemét szúrja a család létszáma. Talán nem sokára el is jönnek, hogy bebizonyosodjon az igazuk. És akkor mi itt leszünk. Félig vámpír vagyok, mert Jane megmentett engem. És azóta nem is láttam. Remélem, semmi baja sem esett. Talán Aro szeretete akkor sem múlt el, amikor eljött tőlük egy kis időre.
-Szerelmem, jól vagy? -kérdezte Edward aggódó arccal.
-Nem, illetve igen jól vagyok. Semmi bajom. -mondtam egy kicsit zavartan. Valamiért rossz előérzetem volt. Túl sokáig nyugodt életünk volt és én úgy érzem, hogy nem lesz ez így sokáig.
-Pedig nekem nem így tűnik. -motyogta szerelmem az orra alatt. Megforgattam a szemeim és mosolyogva kimentem a szobából. Hogy az a...! Túl jól ismer már, ahogy én is őt.
-Anya kérlek szólj már húgomra, mert teljesen kikészülök tőle!-jött mellém fiam és megölelt engem.
-Már megint mi történt? Miért nem tudtok összeférni egymás mellett? -kérdeztem mérgesen.
-Én megférek mellette, de ez egy nyápic. -mondta Heloise.
-Heloise, ne beszélj így a testvéreddel!-szidtam le, amire azonnal lehajtotta a fejét. Lányomat sokkal könnyebb volt kordában tartani, mint a fiamat.
-Sajnálom! De ez az igazság. Folyton nyávog, mint egy kislány. És ha valami nem tetszik neki, akkor azonnal rohan anyucihoz és ha anyuci nekem ad igazat, akkor fut apuhoz. -magyarázta lányom és elnevettem magam. Mostanában egyre többet csipkelődtek. Ami természetes dolog, ha ilyen korban vannak, majd idővel kinövik. Legalábbis lelkileg túl lesznek majd a kamasz koron, és csak a testük lesz ebben a korban.
-Te nyávogsz kis cica. Folyton nyalizol anyunak és apunak. -vágott vissza fiam.
-Na jól van ebből elég legyen. Mindketten fel a szobátokba és gondolkodjatok el a helyes viselkedésen!-utasítottam őket és lehajtott fejjel indultak az emeletre. Egy dupla ajtó becsapás jelezte, hogy most a lelkükbe tapostam és egy darabig csak azon gondolkodnak majd, hogy megsértettem őket és észre sem veszik addig, hogy mennyire igazam volt.
-Kamaszok. -mondtam és elmosolyogtam magam. Hirtelen két kar ölelte át a derekamat és valaki a nyakamba csókolt.
-Mi történt már megint? -kérdezte férjem.
-Azon kívül, hogy mindig nekem kell őket helyre rakni semmi. -mondtam és arrébb mentem, mintha megsértődtem volna.
-Ugyan már kicsim! Te olyan jól szót értesz velük, nem akarom elrontani. Nekem hamar megesik rajtuk a szívem. Tudod, hogy azóta sem tudom elégszer bebizonyítani, hogy valóban szeretem...-kezdte, de én nem hagytam befejezni.
-Kérlek ezt inkább hagyjuk jó!-emeltem rá a hangom. Annyira elegem volt abból, hogy mindig a régi hibáival jön elő. Ezek nem indokok arra, hogy ilyen jó dolguk legyen a gyerekeknek. Edward mindent megenged nekik.
-De ha egyszer ez az igazság. -mondta Edward.
-Nem ez nem igazság, hanem egyszerű ürügy arra, hogy ne kelljen neked is szigorúbbnak lenned a kamasz gyerekeiddel!-kiabáltam, aztán kifutottam az ajtón. Mostanában túl feszült vagyok és hamar elszakad nálam az a bizonyos húr.

/20 perccel később/
Az erdőben ültem egy kivágott fa törzsén, amikor a bokor mozogni kezdett. Azt hittem, hogy most jött el az újabb harc ideje. Meglepetésemre egy igen csak régen látott személy lépett ki a bokorból.
-Te? -kérdeztem. Hangom még mindig feszült volt.
-Szia Bella! Mi az már meg sem érdemlek egy rendes ölelést? -kérdezte.
-Hol voltál idáig? -kérdeztem tőle, de ebben a pillanatban szerelmem lépett elő az erdő sűrűjéből.
-Szia drágám! Hát itt vagy. Már mindenhol kerestelek. Kivel beszélgettél az imént? -kérdezte, amire én megfordultam és mutattam a csevegő partnerem irányába. Azaz csak mutattam volna, ha még ott lett volna. Megőrültem volna? Már hallucinálok is.
-Senkivel. Csak magamban beszéltem...azt hiszem. -válaszoltam, amire Edward elég furcsán nézett rám. Azzal az "elgurult egy kereked, vagy mi?" nézéssel. Azt hiszem, hogy most már tényleg hülyét csináltam magamból.
-Menjünk haza, mert Carlise már vár ránk. -mondta és átkarolta a vállamat, majd lassan hazasétáltunk. Nem szóltunk egymáshoz, csak élveztük a fákon csiripelő, gondtalan madarak dalát.

/a Cullen villában/
Az egész család már a nappaliban volt és már csak mi hiányoztunk. Gyermekeim rám emelték tekintetüket, amikor beléptünk a helyiségbe, de azonnal le is sütötték, amikor szúrós pillantással jutalmaztam őket.
-Bella! Hát itt vagy végre. Azt hittük, hogy világgá szaladtál szégyenedben. -viccelődött Emmett, de amikor mérgesen rá pillantottam, elhallgatott. A nagy medve megijedt tőlem. Bár jogos, mivel már nem csak egy vadász állt előtte, hanem vámpír "vér" is volt bennem. Még senkiről sem hallottam volna, aki a mi fajtánkból túl élte volna egy vámpír mérgét. Euphrosyne megmondta, hogy különleges vagyok, de senki sem hitt neki. Még én sem.
-Nos gondolom már sejtitek, hogy miről lesz szó. -kezdte Carlise és mindenki bólintott rá.
-Mire jutottál? -szólaltam meg a nappali ajtajából. Mindenki rám nézett és én nem értettem, hogy miért néznek rám olyan furcsán. Már az is baj, ha kérdezek?
-Arra, hogy felosztjuk a családot egy kitalált családra. Esme és én leszünk a szülők, ahogy eddig is. Jasper, Alice, Emmett, Rosalie a fogadott gyerekeink és nem rég fogadtuk örökbe Edwardot a vér szerinti testvérével, aki a fiatok lesz, Matthew. Aztán mielőtt ideköltöztünk volna Edward megismerkedett Bellaval és az ő húgával. Gondolom, kitaláltátok, ki lesz Bella húga. Heloise sokkal jobban hasonlít Bellara, mint Matthew, ezért jutottam erre a döntésre. Gondolom ez így jó lenne nektek is. -vázolta fel a tervét és mindenki egyet értett vele.
-És ki hányadikas lenne? -kérdeztem, amire ismét mindenki rám nézett. Komolyan mondom nem értem, mi a bajuk azzal, hogy kérdezek?
-Rosalie és Emmett főiskolába, vagy egyetemre mennek, ezt ők még eldöntik. Alice és Jasper 3. évfolyamosok, te és Edward 2. évfolyamosok és a gyerekeitek pedig elsősök lesznek. Ez így megfelel?-kérdezte, amire ismét mindenki bólintott.
-Ennyit szerettél volna megbeszélni? -kérdeztem. Naná, hogy megint minden szem rám szegeződött.
-Igen. Ha van valami dolgod, akkor mehetsz. -mondta és én elindultam, de megszédültem. A földre zuhanás helyett, Edward karjaiba estem. Annyira furcsa voltam mostanában, még saját magam számára is.
-Jól vagy szerelemem? -kérdezte Edward a nyakamhoz bújva.
-Persze. Csak egy kicsit megszédültem. -mondtam, aztán leszedtem magamról vasmarkait, melyek bilincsként tartották testemet.
-De Bella most már megint mi a baj? -értetlenkedett. Jól tudja, hogy nem szeretek gyengének mutatkozni. Elég volt ebből. Edward jól tudja, hogy most már erősebb vagyok nála és még mindig porcelán babaként törődik velem. Ez lehet, hogy valakinek tetszik, de nekem nem.
-Semmi, de nem kell segítség. Mondtam, hogy jól vagyok. Gyerekek, ha lehetséges és esetleg hallgattok még rám, akkor most vissza a szobátokba, ha még nem jöttetek rá arra, amire kértelek titeket! -parancsoltam, majd továbbálltam.
Annyira el lettek kényeztetve, amitől egy kicsit sokat gondolnak magukról és így főleg egyedül elég nehéz őket kezelésbe venni. A nagyszülők, a nagynénik, nagybácsik mind a kedvükben járnak. Edward sosem képes egy kicsit szigorú lenni velük, ha nme is enged meg mindent, akkor azt is amit nem enged meg, velem intézteti el. És én vagyok a gonosz anyuka, aki nem szereti őket. Felvonultam a szobámba és az ágy szélén ülve elővettem néhány régi fotót. Azokat az időket idézte fel bennem, amikor még álmodni sem mertem, hogy valaha is anya lehetek, vagy hogy egyáltalán lesz valaki, aki mellett boldogan, vagy éppen szomorúan hajtanám nyugovóra a fejem.
Talán egy órát ülhettem a szobámban, amikor valaki halkan kopogtatott az ajtón. Persze nem kellett agyon ütni az ajtót, mert egy egészen apró rezzenést is úgy hallottam volna, mintha üvöltenék.
-Tessék! -kiáltottam ki az ajtón.
-Nem zavarok? -dugta be az ajtó résen a fejét Alice barátnőm.
-Nem, gyere csak be!-feleltem és egy kedves mosollyal fogadtam őt.
-Mi a helyzet? -kérdezte érdeklődve. Ő mindig is aggódott értem. Na nem mintha a többiek nem, de ő valahogy más volt. Olyan, amilyennek a legjobb barátnőnek kell lennie.
-Ezt hogy érted? -kérdeztem értetlenül. Jól tudtam, hogy a mostanában eléggé jellemző, kicsit sem nyugodt idegállapotomra gondol.
-Ugyan már, tudod te azt. -felelte nevetve. Na persze, hogy jól ismert, ahogy azt egy barátnőnek kötelező is.
-Csak túl sok minden összejött. -válaszoltam és az előttem lévő kép halomra pillantottam. A szememből könnyek kezdtek potyogni, és Alicenek sem kellett több. Odahajolt hozzám és szorosan, minden szeretetét beleadva megölelt. Erre most nagy szükségem volt. Valóban jól eset. Ez nem az a fajta idegesítő nyakamba ugrás, ami Alice specialitása. Ebben mély érzelmek vannak, vagy nem is tudom. Ez kedves, lágy volt. A másik pedig vidám és gyermeki. Mindkettő Alice, csak az egyiket sűrűbben használja. És az nem ez a fajta ölelése.
-Mesélj nekem!- parancsolta, amire elmosolyogtam magam.
-Annyira jó, hogy itt vagy. -vallottam meg érzéseimet és az ölébe bújtam. Valóban olyannak tartottam őt, mint a testvérem. Persze Jasper az édes testvérem, de ettől függetlenül őt is úgy szeretem.
-Ennek nagyon őrülök. Ezek szerinte nem csak idegesítésre vagyok képes. -mondta viccelődve, amire valóban jót nevettem. Ő Alice. Mindig tudja, hogyan hozza meg a jó kedvet. Persze Emmett mackót senki sem múlja felül.
-Alice még nem éred utol Emmett nagy mackót. -mondtam, amire a nappaliból nagy kacagás zaja csapta meg a fülünk.
-Na igen. Ha néha a kisebbek is szívják meg, azért még mindig ők a leghumorosabb testvérek. Én is szeretlek Bella!-kiabálta a nappaliból Emmett, amire még jobban nevettünk barátnőmmel.
-Én is te nagy medve!-kiáltottam vissza.
-Szóval, akkor most megyek, de nem úszod meg, mert ezt meg kell beszélnünk. -mondta Alice az ujjával fenyegetve.
-De hiszen nem mondtam, hogy menj el. -lepődtem meg a hirtelen távozásán.
-Nem is, de valakik beszélni szeretnének veled. -felelte titokzatosan.
-Értem, akkor jöjjenek beljebb!-mondtam és szigorúbbra vedtem a figurát.
Alig elment barátnőm az ajtón ismét halk kopogás jelezte az újabb vendégek jöttét.
-Anya bejöhetünk? -kérdezte Heliose. Gondolom a többesszám alatt a testvérére is utalt.
-Gyertek!-válaszoltam egyszerűen és kissé érzelemmentesen. Valahogy meg kellett őket nevelnem.
-Szeretnénk beszélni veled. -magyarázta Matthew. Elég félénk volt és a hangja megbánást sugallt.
-Hallgatlak titeket. -mondtam kissé ridegen.
-Szeretnénk bocsánatot kérni tőled, amiért olyan csúnyán viselkedtünk veled!-mondta lányom és fiam szinkronban.
-Ugye tudjátok, hogy nem csak rólam volt szó? -kérdeztem anyai szigorral.
-Természetesen ez lenne a másik dolog, hogy megígérjük, hogy nem lesz több ilyen, legalább is próbálunk felnőtthöz méltóan viselkedni. -monda lányom és nekem nevetnem kellett. Senki sem kérte, hogy hamarabb nöljenek fel, mint az átlag, bár tény, hogy ők maguk sem átlagosak.
-Nos nem igazán ezt kértem tőletek, szóval most inkább vonuljatok vissza a szobátokba és gondolkodjatok tovább, mert ez közel sem volt ahhoz, amit kértem. -mondtam kissé feszülten, amire gyermekeim kissé megfutamodtak, de még nem mentek el.
-Nos, akkor még csak annyit, hogy már bocsánatot kértünk egymástól, de ha kell, akkor előtted is megtesszük, hogy tudd igazat mondtunk. -ajánlotta lányom, én pedig intettem kezemmel, hogy mindent bele.
-Matthew sajnálom, hogy olyan bunkó voltam veled és nem vettem figyelembe az érzéseid! Meg tudsz nekem bocsátani? -kérdezte Heloise testvérétől, amire fiam bólintott majd ő is bocsánatot kért.
-Megbocsátok. Tudom, hogy igazad volt részben és én is épp oly bűnös voltam, mint te. Kérlek te is bocsáss meg nekem, mert szintén szörnyen viselkedtem veled. Pedig ez nem volt illendő egy nővel szemben. -mondta fiam és kihangsúlyozta a nő szót. Persze ezzel kedvezett lányomnak.
-Szent a béke. -nyújtotta a kezét Helois Matthew felé. Majd megölelték egymás. Annyira jó volt őket így látnom, hogy közel voltam a síráshoz is.
-Na gyertek ide!- mondtam és egy szoros hármas ölelésre került sor. Aztán ehhez a hármashoz csatlakozott szerelmem is és így négyen öleltük meg egymást. Egy nagy család. És csak remélni mertem, hogy ez örökre szól.