Új blog!

Sziasztok! Igen jól látjátok már megint egy új blog, de ha egyszer nem bírtam már magammal! Na szóval ez a blog twilight alapú, így szerintem sok embert érdekelni fog és remélem, hogy azoknak tetszeni is fog. A prológus és a tartalom már fent is van. Kérlek nézzetek be és véleményezzétek, ha csak a feji alatti pipával, de ez sokat jelentene nekem! Köszönöm! Puszi!
Barbie

Blog:  Háború és Szerelem

7. fejezet-Harci szellem

Sziasztok! Ahogy ígértem ma hoztam a fejit! Őrülök, hogy lassacskán gyarapszik a r.o.-k száma! :)<3

Ez most nem lett olyan hosszú, de remélem azért tetszeni fog! Puszi mindenkinek! Jó olvasást! Őrülnék néhány kominak! :)

"Az embereket hibáikkal együtt kell szeretni. Hogy ez mennyire igaz, akkor tudjuk meg, ha elvesztünk valakit."


Jasper szemszöge:

Épp szerelmemmel feküdtünk az ágyunkon, amikor Alice látott valamit a jövőből. Éreztem rajta, hogy aggodalom vette át testét és segíteni akartam.
Szerelmem némán zokogni kezdett a karjaimban és én csak attól féltem, hogy nem tudok majd segíteni. Könnyíteni akartam lelkén, és egy hatalmas nyugalom hullámot küldtem felé, melytől szinte azonnal látható volt az eredmény. Kicsit megnyugodott, amitől én sem voltam feszült, így mindkettőnknek jó volt.
-Alice most akkor mondd mit láttál?-kérdeztem kedvesen és minden szót kihangsúlyoztam, hogy ő is kellőképp nyugodtan mesélje el látomását.
-Nos, én láttam, ahogy Bella...Bella...-dadogta szerelmem és én szorosan megöleltem őt.
-Mi történt Bellaval?-tettem fel a legfontosabb kérdést, ekkor a földszintről zajokat hallottam, majd kicsapódott az ajtó és Edwardék rohantak be azon. Szín tiszta aggodalom és fájdalom vett körbe mindenkit.
-Alice!-szólítottam feleségem és együtt rohantunk a nappaliba. Ami azonban ott várt, az mindenkit ledöbbentett.


Esme szemszöge:

El sem lehet mondani, mekkora fájdalom egy szülőnek, amikor szenvedni látja gyermekét. Az én esetemben az összes gyermekem szenved, de a legjobb Bella. Teljesen élettelen állapotban csüngött Edward karjaiban. Most pedig még mindig ugyanúgy fekszik a kanapén. Edward kétségbeesetten simogatja és szólongatja őt, de mintha nem is hallaná. Talán már nem hall minket.-erre a gondolatra Edward rám morgott. Megértettem őt, hiszen engem is épp olyan félelemmel töltött el ez a tudat, mint őt.
-Hívom Carliset.-jelentettem ki és már a telefon a fülemen volt. 3 kicsengés után felvette szerelmem.
-Halló!-szólt bele halkan, de számomra hangosan.
-Drágám? Azonnal haza kell jönnöd! Bella nagyon rosszul van. -utasítottam, szerelmem pedig lecsapta a telefont. Tudom, hogy csak azért tette, hogy minél hamarabb ideérjen.
Nem telt bele 5 percbe sem és szerelmem már az ajtón száguldott be. Gyorsa puszit nyomott arcomra és Bella mellé térdelt a kanapénál.
-Mi történt fiam?-kérdezte Edwardot. Fájdalmas arcát apjára fordította. És mesélni kezdett.
-Nos az egész olyan hirtelen történt. Senki sem számított rá. Az egyik pillanatban még nevettünk, aztán Mathew hazavitte Gwendolynt, Heloise pedig Reid lakásához ment. Mi pedig szerelmemmel beültünk a kocsimba és épp indulni készültünk, amikor Bella a szívéhez kapott és üvölteni kezdett a fájdalomtól, aztán semmi. Egyszerűen hátrahajlott a feje az ülésben és nem szólt többet. Azóta mozdulatlanul fekszik. Nem érzem az életjeleit és nem reagál semmire sem. Még rám sem.-esett kétségbe Edward. Carlise nyugtatólag vállára helyezte kezeit, majd Bella felé fordult.
-Minden tőlem telhetőt megteszek, sőt még annál is többet.-bizonygatta szerelmem és vizsgálni kezdte Bellat.


Heloise szemszöge:

Fülig érő mosollyal léptem a házunkba, mely most különös élettelenséggel csillogott. Próbáltam nem figyelni a már percek óta tartó rossz érzésemre. Azonban arra nem számítottam, hogy ez a rossz érzés okkal szorítja össze szívemet.
Mindenki a nappaliban tartózkodott és a kanapé körül gyülekezett. Nem értettem ekkor még, mi lehet a baj. De erre hamar választ kaptam, amikor közelebb léptem a "tömeghez". Anyám szinte holtan terült el, s nagypapa épp próbált valami életjelet kérni tőle. Ahogy elnéztem nem sok sikerrel. Hirtelen fejbe csapott a felismerés. A különös viselkedések és a rosszullétek nem a terhesség jelei voltak, hanem talán az égiek anyám életével akarnak büntetni egy tiltott szerelem miatt.
-Anya!-rohantam közelebb testéhez és szorosan átöleltem nyakát. Haja most is olyan illatú volt, mint gyermekkoromban. Megijedtem, hogy talán soha többé nem fogom hallani, ahogy leszid, ha rosszat csinálok. Soha nem aggódik már értem és nem kér számon a késés miatt. Többé soha nem látom, ahogy szereti apát és ahogy minket is szokott. Nem látom a világ leggyönyörűbb mosolyát sem. Nem hallom hangját, mely oly sokszor mesélt nekünk. És nem tanít meg azokra a dolgokra, melyek vadászként fontosak számára.
A nyakába borulva zokogtam, közben éreztem, hogy apa lágyan simogatja hátam, de ugyanúgy szenved, mint én.
-Nem akarom elveszíteni őt!-kiabáltam, amire apa magához húzott és szorosan megölelt. El akartam rohanni onnan. De túl szorosan tartott karjaiban. Rohanni akartam, amíg nem találom a boldogságot, anyám életét, mely kiszökött testéből.
Nem sokkal érkezésem után, Matthew is megjött. Épp úgy reagált a látványra, mint én, sőt talán ő még rosszabbul vette a dolgot. Elvégre a lelkiismerete tudatta vele, hogy nem éppen úgy bánt mostanság anyával, ahogy megérdemelné.
Mindenki jól tudta, hogy anya a születésünkkor szerzett vámpír harapás miatt még szenvedni fog. Talán még bele is hal. Matthew anyára tapadt és sírni kezdett. Egyetlen szócskát ismételgetett: "Bocsánat!".

Napok teltek el úgy, hogy anya meg sem mozdult. Nem szólt, nem lélegzett, nem evett. Egyetlen életjelet sem hagyott maga után. Féltem, hiszen ez csak egyet jelentett. A biztos halált...

Bella szemszöge:

Már nem tudom mióta fekszem, így rezdületlenül. Mióta kell elviselnem ezt a kínzó égető fájdalmat. A lángok nyaldosták testem belső rétegeit és én ordítani tudtam volna a fájdalomtól. De nem tettem. Nem tettem, mert nem akartam fájdalmat okozni azoknak, akik valószínűleg körülöttem aggódnak.
Talán napok is elteltek már élettelen testem felett. Talán már el is temettek, abban a tudatban, elvesztettek engem.
Amikor már magam is elhittem ezt az utóbbi gondolatom, egy jelet kaptam a külvilágból. Szerelmem és gyermekeim édes hangja engem hívott. És akkor megláttam őket, ahogy fekete ruhában kezükkel intettek maguk felé, hogy kövessem őket.
Végig néztem magamon és nem láttam mást csak fehér szövetet. Az egész úgy hatott, mintha halott lennék.
Aztán elindultam szerelmemék felé. Először lányom kisírt szemeit pillantottam meg, de hamar eltűnt, így nem tudtam megkérdezni, miért sír.
Ezután fiam felé fordultam, aki csak egy apró mondatot ismételgetett: "Bocsánat!", majd épp úgy, mint testvére, ő is eltűnt a szemem elől. Nem maradt más, csak Edward és én. Nem mertem felé egy lépést sem tenni, hiszen féltem attól, hogy ő is köddé válik, amikor odaérek hozzá.
Meglepettségemre, most ő közeledett felém és még mindig felém tartotta kezeit, hogy megfogjam. De én még mindig féltem attól, hogy elveszítem őt. Harcoltam magam ellen, hogy ne érjek hozzá. Hogy kibírjam azt a kínt, amikor szenved, mert valamit nem úgy teszek, ahogy ő akart. Most a kezemet akarta, de én nem adtam, mert akkor talán ő is elment volna. Egyedül nem bírnám a harcot.
Mérhetetlen fájdalom nyílalt testem minden egyes részébe és majd beleőrültem a tudatba, hogy talán többet nem láthatom a családomat. Nem csókolhatom szerelmem és nem láthatom gyermekeim gyönyörű mosolyát. Nem vásárolhatok Aliceszel, hogy ezzel is neki szerezzek örömet. Nem érezhetem Esme aggódó anyai szeretetét és Carlise orvosi és egyben apai szigorát. Jasper nem mesélhet nekem többé a harcos múltjáról, Rosalie szépségét már nem csodálhatom többet. A nagy mackó Emmett pedig nem bunyózik többé velem. Többé nincs Bella. Semmi sincs, ami én voltam. Úgy éreztem, egy világ dől össze azzal, ha én most meghalok.
Harcolni akartam és fogok is. Harcolok. Erős akarok lenni és mindent túl élni. Mindent megéltem már, vagyis túl sok mindent ahhoz, hogy most engedjem elveszni létem. A szívem úgy zakatolt mellkasomban, mintha most új életre kelne, hogy aztán ismét elvesszen a semmiben. Nem hallottam még szívemet dobogni, de most úgy érzem, inkább soha ne hallottam volna. Kétségbeesetten lüktetett helyén és majd kiugrott onnan. Már-már szinte fájdalommal töltött el dobogása. Hallottam, hogy körülöttem mindenki megdöbbent és félt is egyben. Szerelmem és gyermekeim két oldalról támogattak engem. Gyermekeim kétségbeesetten zokogtak mellkasomon, míg szerelmem kezemet szorongatta és engem hívott. Mennem kellett, de hova? Menjek az örök megnyugvás szigetére és felejtsem el a családom, vagy engedelmeskedjek férjem és gyermekeim kérésének és térjek vissza hozzájuk? Döntések. Hibák. Végzetes eredmény...