17. fejezet-Hihetetlen boldogság:

Sziasztok! Először is köszönöm a előzőhöz a 3 komit! <3 Másodszor pedig sajnálom, hogy ilyen rövidre sikerült ez a rész. Hosszabbra terveztem, de hát iszonyatosan fáj a kezem. Ínhüvely gyulladásom volt még pár éve és azóta folyton kiújul...Szóval ezer bocs! Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Ott álltam és vártam a kezemben a gyerekeimmel. Vártam egy csodára, vártam arra, hogy lássam nem képzelődtem, és valóban őt látom, őket. Az én családom, a Cullen vámpírokat.
-Bella? Te élsz? -kérdeztem meglepve fogadott anyám, Esme.
-Na igen. Én meg már azt hittem, hogy soha többé nem foglak titeket látni. Illetve azt hittük, hogy nem fogunk titeket látni. -mondtam és a többesszám alatt ugyebár a gyerekekre céloztam.
-Ők....kik? -kérdezte Carlise.
-Ööö...Nos ők...ők itt az én két szemem fénye. -mondtam egyszerűen, hiszen elképesztő a hasonlóság a gyerekek és az apjuk között.
Edward ámulva figyelte a történéseket és még csak levegőhöz sem jutott. Nem mintha szüksége lett volna rá.
-Ki az apa? -kérdezte undorodva. Ez most tényleg egy kérdés volt? Vagy csak én hallucinálok. Mégis ki lenne? Hát nem veszi észre a hasonlóságokat?
-Mégis ki lenne az apja? Szerinted ki lehet az? -kérdeztem dühösen. Hogy gondolhatja.
-Tudod mit nem érdekel, mert nekem már van valaki más. -mondta Edward és ha lehetett volna, akkor most egy ütemet kihagyott volna a szívem. Majd, ahogy jött, úgy távozott. Én pedig le sem vettem hűlt helyéről a szemem. A könnyeim eláztatták arcomat és meg sem lehetett volna állítani őket.
-Bella, én nem tudom mit mondhatnék erre. Látom a hasonlóságot Edward és e között a két tünemény között, de ő meg van bántva, amiért úgy elmentetek és nem kis időre voltatok távol. -magyarázta Alice. -De hagyjuk ezt bemutathatnád őket. -tette még hozzá, de mielőtt válaszolhattam volna megszólaltak a gyerekeim.
-Szia te vagy Alice néni? Az én nevem Heloise Josephine Cullen. -mutatkozott be. Akartam jelezni, hogy akkor nem Cullen, hiszen az apja nem hajlandó magára vállalni, de lányom nem figyelt. Végül is mindegy, mert még átírathatom a nevemre őket.
-Helló! Én pedig Matthew Randolph Cullen. -mutatkozott be fiam is.
-Sziasztok! -jött oda Rosalie és felemelte lányomat, aki láthatóan nagyon őrült ennek a gesztusnak.
-Szevasz öcsipók! -köszöntötte Emmett a maga sajátos módján a fiamat és magasra emelte a feje fölé.
Ekkor lépett be Edward és önmarcangoló tekintetét messziről felismertem.
-Edward kérlek ne kezd! Hallottuk az imént a véleményed és nem vagyok hajlandó ismét meghallgatni. Szóval most rögtön visszamegyek a házamba. Talán még nem késő oda visszamenni. -mondtam, majd kikaptam lányomat és fiamat az ölelő karokból. Aztán elviharoztam onnan.
Fájt, ami ott fogadott. Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy Edward szeret és hogy sosem hagyott el, nem felejtett el engem. Valahol mélyen úgy éreztem, ő is látja a hasonlóságot a gyerekei és ő közötte. De nem. Ezzel a nappal, ezzel a találkozással minden reményem szerte foszlott.
Éreztem egy ólom súlyt a mellkasomon, de most nem akartam sírni. Várnom kell, mert a gyerekeim előtt nem szeretnék sírni. Holnap első dolgom az lesz, hogy veszek három jegyet és elutazunk még holnap. Már semmi sincs itt, ami ide kötne. Vagyis van, Jasper, de nem akarom elszakítani a családjától, hiszen engem mikor látott, meg aztán nem is emlékezett rám, így talán még nem olyan erős a kötődése hozzám.

/Másnap/
Szerencsére minden cuccomat sikerült kicsempésznem a Cullen villából. A jegyeket még tegnap este elintéztem, így ma csak az utazáson van a hangsúly. Éppen a kocsiban pakolásztam, amikor éreztem egy vámpír illatot. Azért illatot, mert ez a legédesebb illat, amit valaha is éreztem. Tudtam ki ő, de nem akartam elgyengülni, hiszen már nem szeret. Már nem akar engem.
Gyorsan beültettem a kocsiba őket és rohantam velük a pályaudvarra.
Csak 10 percünk volt az indulásig és idegesen remegett a lábam, hiszen mélyen arra vártam, hogy jön Edward és megment engem a repüléstől. Nem jött. A hangos bemondó megszólalt.
-Kedves Los Angelesbe tartó utasainkat megkérem fáradjanak a 2 folyosóhoz. Köszönöm!- és egy reccsenés jelezte a mondandó végét.
Lassan elindultam gyerekeimmel a kezembe és éppen átadtam a repülőjegyet, amikor halk kiabálásokat hallottam.
-Bella! Bella! Várj még! Kérlek! -szólított a hang.
-Edward? -kérdeztem magamtól felderülve, bár azt hiszem, hangosan is kimondtam örömöm okát. Gyermekeim fülig érő mosollyal nézték apjukat.
Odaért hozzám és nagyon lassan megölelt minket, bár el kellett volna löknöm magamtól, de nem tettem, hiszen szeretem őt.
-Bella sajnálom, hogy nem hittem neked! Nagyon sajnálom és ha kell térden állva könyörgök a bocsánatodért, csak fogadj vissza! Szeretlek! Tudom, hogy igazságtalan voltam és megérdemelném, hogy most elküldj a fenébe, de kérlek adj még egy esélyt, mert azt már nem szúrnám el! -hadarta el és tudtam, hogy van még mit mondani, de nekem ennyi is elég volt. Szeretem őt és tudom, hogy nem akarta.
-Szeretlek te bolond! -mondtam és magamhoz rántottam, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Én voltam a világon a legboldogabb nő. És éreztem, hogy ő éppen így érez. És ez nekem teljes mértékben elég volt ahhoz, hogy megbocsássam mindazt, amit átéltem miatta.