16. fejezet-Kegyetlen sors:

Sziasztok! Gyorsak voltatok a 3 komival, így ma hoztam a friss fejit nektek. Jó olvasást hozzá! Komikat! Puszi!

-Heloise Josephine Cullen, nyugodj meg kérlek!-emeltem fel a hangom, mert már magam sem voltam képes megőrizni a nyugalmamat, amikor ennyi gond nehezedik rám. Annyi fájdalom és ekkor még el kel viselnem a tudatot, hogy lányom és fiam is épp úgy szenved apjuk hiánya miatt, mint én. Edward nincs itt. Talán újra kezdte az életét. Talán most már boldog, nélkülem. A boldogságot sokan csak akkor tudják értékelni, amikor már nincs többé, elhagyott. Számomra a boldogság a szerelmem és ez a gyönyörű két csillagfény.
-Anya! -nyafogott lányom és szinte vele együtt felzendült a fiam is. Ez nekem  már túl sok.
-Gyerekek! Kérlek titeket, hogy maradjatok nyugton, mert anya már túl fáradt! Könyörgöm nektek!- kérleltem gyermekeimet, amire rögtön hozzám suhantak és megöleltek. Oly régóta itt vagyunk már és még mindig semmi. Mostanra már biztos vagyok abban, hogy Edward boldogan éli az életét nélkülem és a gyerekeink nélkül.
-Sajnáljuk anya! -mondta fiam és láttam a szemében az éppen kibuggyanni készülő könnycseppet. Gyorsan letöröltem, hiszen fájt őket szenvedni látni. Fáj. Legalább ők legyenek boldogok.
Nagyon megnőttek már. Szinte akkorák, mint a 3 évesek, de a gondolkodásuk olyan, mint egy 7-8 éves gyereké. Szinte azonnal észreveszik, hogy mikor van baj, mikor csináltak valami rosszat és mikor kell bocsánatot kérni valakitől. Hogy mit nem szabad és mi az amit illő megtenni. Büszke vagyok rájuk.
-Apa mikor jön haza, hogy végre lássuk őt? -kérdezte fiam és újabb könnycsepp próbált megszökni a szemében.
-Nem tudom kicsim. Nem tudom. -válaszoltam, de hangom elcsuklott és a sírás fojtogatta torkomat. Nem akartam előttük sírni, mert akkor tudják, hogy baj van és sok hónapnyi munkám egy pillanat alatt odaveszne. -Kérlek ne sírjatok, mert akkor nekem is megszakad a szívem! -mondtam és próbáltam úgy tenni, mintha csak az bántana, hogy ők sírnak. Talán sikerült is. Nem tudom.
-Ne sírj anya! Szeretlek! -ölelt meg lányom és közben megsimogatta arcomat, ahol majdnem lefolyt egy könnycsepp.
-Én is téged, titeket! -mondtam és fiam is csatlakozott az ölelő párosunkhoz.
-Gyerekek mit szólnátok ahhoz, ha most elmennénk vásárolni egyet? -kérdeztem, hogy oldjam a jelenet okozta fájdalmat.
-Igeeen!-kiabálták szinkronban.
-Akkor nyomás! -mondtam és már ott sem voltak. Még gyorsan én is elpakoltam a bankkártyáimat. Nem igazán szerettem vásárolni, de egy részt van egy lányom, akinek tudnia kell az előkelő, szép öltözetet, másrészt pedig valahol mélyen így olyan érzésem támad, mintha Alice is itt lenne, mindenki. Alig kaptam életet és már el is vették tőlem. Miért? -tettem fel magamnak a kérdést, de sajnos nem kaptam rá választ, ahogy a többire sem kaptam még, de talán nem is fogok.
-Megjöttünk.-mondták a gyerekek és már indultunk is a kocsihoz, amit még hónapok múlva sem vitt el Jane. Euphrosyne még nem jött el hozzám. Talán már nem is fogom többé látni.
-Heloise, te ideülsz! -adtam ki a parancsot és beültettem a kocsi hátsó ülésére a gyerekülésre. Átmentem a kocsi másik oldalára és kinyitottam az ajtót.
- Matthew, te pedig ide! -mondtam és már emeltem is a gyerek ülésbe, szintén a hátsó ülésen. -Akkor mindjárt hozom a babakocsit! -tettem még hozzá és egy másodperc töredéke alatt megfordultam a házban és a csomagtartóba raktam a kocsit.
Beindítottam a kocsit és az épp oly szomorúan, mint mi, felbőgött. Az úton lassan haladtam, hiszen nem kockáztathatom a gyerekeim életét. Sok minden járt a fejemben. Túl sok minden, ahhoz, hogy elfelejtsem a gyerekek látnak. Látnak, ha sírok, amit most nem tudok eltakarni. Már nem is akarom. Fáj. Fáj a hiánya, ami lassan felemészt engem. Belülről tépi szét a lelkem és én védtelen vagyok. Tehetetlen. Hol vagy szerelmem? Hol vagy boldogság? Mindenki.
-Jól ültök? -kérdeztem, amikor a gyerekeket a kocsiból a babakocsiba ültettem és elindultunk a pláza áruházaiba.
-Igen. -mondták egyszerre.
A pláza hatalmas tere kissé megijesztett. A magány, mintha a tér nagyságától nőtt volna. Féltem, hogy elnyel és úgy már valóban soha többé nem láthatom  életem szerelmét, Edwardot.
-Anya? Anya? -hallottam meg Heloise hangját.
-Igen kislányom? -kérdeztem aggódva.-Mi történt?
-Csak azt akartam, hogy nem megyünk be? -mutatott egy üzlet felé, ahol milliónyi játék volt. Ha ezzel örömet szerezhetek nekik, akkor bármit.
-Ha szeretnél. -mondtam és már kanyarodtam is a bolt felé.
Heloise mindenféle plüss mackókat, macskákat, bárányokat és oroszlánokat vetetett meg velem. Matthew pedig robotokat és néhány plüss oroszlánt, meg macit, autókat meg ehhez hasonló fiús játékokat kért. Miután itt végeztünk a vele szemben lévő boltba siettünk, ahol magamnak vásároltam néhány ruhát, fehérneműt és cipőt. Aztán az ékszereshez mentünk, ahol mindenkinek választottam egy aranyos kis ékszert. Lányomnak egy 14 karátos fehér arany medált választottam egy lánccal. A medál egy egyszerű szívből állt, ami ki volt rakva kövekkel. Egyszerű, de gyönyörű volt. Fiam pedig egy szintén 14 karátos fehér arany medált kapott egy lánccal. A medál egy kicsi oroszlán volt, mint az apja. Edward. Ezután még elmentünk egy ruha boltba, ahol nagyon sok csinos kis ruhát vettem mind lányomnak, mind fiamnak. Már éppen indultunk haza felé, amikor nagyon furcsa érzésem támadt. Mintha várna rám valaki. Biztos csak képzelődöm.
Bepakoltam a holmikat a csomagtartóba és a babakocsit is összecsuktam, hogy beférjen még a sok csomag mellett. A gyerekek addig türelmesen vártak rám, majd őket is elhelyeztem a megfelelő helyre.
A haza felé tartó út szintén csöndes volt. Nem tudtam, hova tegyem ezt az érzést, ami a plázában jött rám. Valami azt súgta, hogy ma megváltozik az életem és talán végre jön egy kis boldogság, amit talán egyszer ismét fájdalom vált fel.
Az ismerős úton a bennem tomboló érzés egyre erősödött. Nem értettem, mi történik velem. Olyan volt, mintha a méreg, amit a szülésemkor kaptam, még csak most jött volna rá, hogy nem ölt meg, sőt. A szívem fájni kezdett és szokatlanul ideges voltam. Persze ez nem olyan idegesség, mint, amikor felhúzza valaki az idegeid, hanem ez az izgatottság miatti idegesség.
Leparkoltam a ház előtt és meglepődtem, hogy a házban ég a villany. Nem tudtam ki az? Lehet, hogy betörő? Vagy nem kapcsoltam volna le a villanyokat? Nem tudom. Mindjárt megtudom, ha bemegyek.-gondoltam magamban és elindultam a lépcsőn felfelé, közben gyerekeimet szorosan az oldalamra tapasztottam. Amikor beléptem az ajtón egy nem várt vendéggel találtam szemben magam. Nem hittem a szememnek, hogy oly sok kérelem után ismét láthatom őt. Szükségem volt erre. Régóta szükségem volt erre a pillanatra.
Meredten álltam ott a kezemben a gyerekeimmel és vártam, hogy valaki cselekedjen, de nem történt semmi. A lábak legyökereztek és nem lehetett ficánkolni...