14. fejezet-Szerelmünk gyümölcsei:

Sziasztok! Nagyon köszönöm az előző fejinél a 3 komit...nagyon őrültem a lelkesedésnek, meg minden. <3

Meghoztam a következő fejit és már csak pár feji van vissza, aztán jön a folytatása, a 2. könyv... Na de komikat! Jó olvasást! Puszi!

Minden elsötétült és már nem is érzékeltem semmit sem a külvilágból. Fájt mindenem és nem tudtam, hogy élek-e még, vagy már nem. Megvan-e a gyerekem, bár valamiért azt érzem nem egyetlen jövevény lesz. Nem halhatok még meg. Nem még látnom kell a picikém, vagy picikéimet. Felordítottam, de most nem érdekelt, hogy látják a gyengeségemet, mert ez most jó jel volt. Ez azt jelentette, hogy még élek és érzek, harcolok. Harcolok a halál ellen. Hirtelen láttam Edward képét előttem és mosolygott rám. Mosolya meleg volt és elég erőt adott a harchoz, ahogy a tudat is, hogy anya leszek.
-Bella tarts ki! Mindjárt itt lesz Jane is és segít csak maradj velem! Kérlek! -hallottam egy aggódó angyal hangját. Most hallucinálok, vagy tényleg egy angyal térdel mellettem?
-Áu! -ordítottam, hiszen egy újabb fájdalom nyílalt belém. A bordáim már teljesen összetörtek és azt hiszem már a medencém sincs rendben.
-Ez az kislány! Inkább nyomj és ne gondolj a fájdalomra! Erős vagy, mindig is az voltál. Én tudom, láttalak! -mondta és most már teljesen biztos voltam benne, hogy egy angyal az, hiszen csak ők tudnák nyomon követni az életemet.
-Segíts! -könyörögtem rekedt hangon. Alig volt már erőm ahhoz is, hogy ébren maradjak.
-Itt vagyok, nem sokára jobb lesz, hidd el! -mondta kedvesen. Talán hittem is neki, de most csak egy valakire tudtam koncentrálni, szerelmem arca jelent meg előttem, amitől nyugalom határolta lelkemet.
-Edward ne menj el! -mondtam. Égtem és patakzott a testem. Valami elkezdett vágni belülről. Olyan volt, mintha belülről emésztene fel valami. Fájt. Fáj! Fáj! Fáj! Csak ezt kattogta agyam és nem tudtam másra gondolni, csak a gyilkos fájdalomra. Ez kínzás volt még számomra is.
-Jézusom! Jönnek! -ordítottam és eztán már csak két hűs kart éreztem a homlokomon.
-Teljesen felment a láza. -mondta egy másik angyal.
-Jane szenved. Segíts már rajta! -kiáltotta a másik.
-Euphrosyne ezzel most nem segítesz. Inkább hozz vizet és törölközőt! És még találsz némi gyógyszert a fürdőszoba szekrényben. Hozd ide! -utasította és éreztem, hogy valamit a hasamhoz nyom, majd belemélyeszti oda, ahol az imént azt a furcsa fájdalmat éreztem. A másik visszajött és belém szúrt valamit. Azt hiszem tű volt az, de a hatásából ítélve érzéstelenítő volt, mert egy kicsit enyhítette a fájdalmamat. De még így is iszonyatosan fájt. Felszisszentem az éles tárgy által okozott fájdalom miatt.
-Sajnálom Bella, de meg kell mentenem őket is és téged is. -mondta. Hát jól éreztem, hogy ketten vannak. Két kicsi Edward.
-Nem tudom kiszedni őket! -ordította az angyal.
-Próbáld meg! Kérlek! Mentsd meg Bellat! -kiabálta a másik.
Nem! Nem engem kell megmenteni, hanem a két kicsi Edwardot! Kiabáltam, de senki sem hallotta. Vagyis azt hiszem, hogy csak próbáltam kiáltani, de nem találtam a számat, így egy hangot sem tudtam kiadni rajta. Kiszáradtam és nem volt erőm. Elvesztem, és csak pihenni akartam, hogy legyen erőm a piciknek életet adni.
-Nem megy. Túl kemény a burok! Még várni kell. -mondta az angyal.
Elsüllyedtem és tudatlan állapotba kerültem. Egy időre, mert nem hagyom, hogy meghalljanak...

/3 nappal később/

-Bella? -pofozott meg egy kőkemény kéz és én fájdalmasan felnyögtem, hiszen feléledt bennem a fájdalom, ahogy felébredtem.
-Áu! -ordítottam és ösztönzést éreztem a hasamnál, hogy nyomjak, de nem ment. fájt!
-Gyerünk kislány! Menni fog! Nyomd! -mondta az egyik.
-Miért nyomjon, ha egyszer császárral kell világra hozni őket? -értetlenkedett a másik.
-Mert túl sok időt vesztettünk azzal, hogy elvesztette az eszméletét és ha nem nyomj, akkor a piciket sehogy sem tudjuk ösztönözni arra, hogy kaparják ki magukat. ÉS akkor Bella meghal és talán a picik is. -magyarázta és megijedtem. A picik nem halhatnak meg. Nem azt nem engedem.
-Mentsd meg őket! Kérlek! -mondtam, de többre nem volt erőm. Szükségem volt a szüléshez.
-Rendben. De ehhez neked is segítened kell. Segíts nekem! -kérlelt és én nyomni kezdtem, bár nagyon fájt. Nem bírtam tovább. Olyan volt, mintha belülről szétszakadnék. Meghalok, de ők élni fognak. És ez erőt adott nekem. Lehet, hogy nem látom többé életem szerelmének gyönyörű, önfeledt mosolyát, soha nem látom majd nevetni, ahogy a gyerekeinkkel játszani fog. De igen. Csak nem leszek közvetlen közelben. Távolról nézem majd őket a nap sugaraival simogatom és a csillagok ezreivel csalok mosolyt arcocskájukra. A hold világítja meg útjukat és a természet lesz az aki neveli majd őket. Edward lesz az apa, gondoskodni fog róluk és szeretni fogja helyettem is őket. Mesél neki majd egy szerelmes lányról, aki beleszeretett az ő bronzvörös hercegébe és két csodálatos gyermeknek ad életet, akik nagyon fogják szeretni apjukat. Ha én nem is, de ott lesz nekik Edward, Esme, Carlise, Alice, az öcsém Jasper és Rosalie, Emmett is.

A fájdalom egyre erősebb lett és egy nagy reccsenésre lettem figyelmes. Egy reccsenésre, amit iszonyatos kínszenvedés követett. Meghallottam, ahogy felsír. Tudtam ő az, aki az én kicsi másom. Aztán a másik a kicsi Edward más. Olyan gyönyörűen csilingelt a hangja, mintha csak az apukájukat hallanám.
A mellkasomra nehezedett két kicsi súlyocska és megpillantottam a két kicsi jövevényt. Nem tévedtem. A kislány rám hasonlított, bár volt benn nagyon sok tulajdonsága, ami szerelmemre emlékeztetett. Aztán ott volt pici Edward, aki tisztára, mint az apukája.
Szememből öröm könnyek kezdtek potyogni, ahogy rám emelték tekintetüket és mintha már most értelmet látnék felfedezni a kis szemükben, aztán arcomhoz nyúltak és megmarkolták a kicsi ujjaikkal azt. Én pedig puszit leheltem a két kis kacsóra.
Lányomnak megcsillant a szeme és én már is tudtam, mi lesz a neve.
-Helois Josephine Cullen. -mondtam, amire gőgicsélni kezdett, bár nekem gyönyörű kacaja egy muzsikára emlékeztet. Aztán a fiú duzzogni kezdett és nevettem, bár ezt nem kellett volna, mert nagyon fájt mindenem.
-Te pedig...Matthew Randolph Cullen. -mondtam és láttam, hogy nagyon tetszett neki. Aztán arcomhoz nyúlt és gondolatban azt mondta szeretlek, ahogy lányom is.
-Én is titeket! -mondtam és valami nagyon furcsát éreztem. A fájdalom, ami eddig szűnni kezdett, most újra kínzott engem.
Felordítottam, de már mindegy volt. Éreztem elvesztem és senki sem menthet meg. Süllyedni kezdtem és a tenger túl mély volt ahhoz, hogy visszaússzak a felszínre. Éreztem, hogy a szívem az utolsókat dobbantja és én eltűnök örökre. Pedig még csak most élveztem igazán az életem, amikor végre szerető családra leltem. Megtaláltam az öcsémet, a szerelmet, barátokat, családot és most a gyermekeim által teljes lett az életem. Emlékeim fejembe tódultak és csak jöttek és jöttek. Még hallottam, hogy valaki kiabál és hangjával próbál visszarántani  a tenger felszínére, de már késő, elvesztem. Meghaltam és még csak el sem tudtam, búcsúzni Edwardtól és mindenki mástól. Szeretlek titeket! Örökre!