11. fejezet-Egy új mentor

Sziasztok! Megkaptam a 3. komit és ezzel teljesítem az ígéretem, hogy akkor lesz friss...Szóval, meghoztam. Jó olvasást! A komi határ most is áll, szóval csak igyekezzetek, ha szerdán akarjátok a következő fejit! Komiakt! Jó olvasást! Puszi!

Ma megyünk vissza erről a csodálatos helyről. Esme szigetén töltöttünk két gyönyörű hetet. Valamiért mostanában olyan furcsán érzem magamat. És reggel arra keltem fel, hogy hánynom kell. Nagyon megijedtem, hiszen mi van ha én...ha én...Nem az nem lehet, hiszen elméletileg én nem is élek. Akkor nincsenek emberi funkcióim. Na mindegy most nem szabad ezen aggódnom, bár ez inkább áldás lenne. Nem is tudom, talán Edward nem is akarná.
-Jó reggelt drágám! -köszöntött szerelmem reggel, amikor a konyhában éppen reggelit készítettem. Persze ezt ő nem is értette. Pár napja folyton enni szeretnék. Magam sem értem.
-Jó reggelt neked is! -mondtam és forró csókot nyomtam az ajkaira.
-Mi jót készítesz? Jó illata van. -mondta.
-Na persze! Neked az ilyen gusztustalan szag. -mondtam, amire nevetni kezdett.
-Na jól van, tényleg. Lebuktam. Valóban elég kiábrándító szaga van. - vallotta be még mindig nevetve.
-Nem baj, én viszont ezt most meg fogom enni.-mondtam.
-Drágám? -kezdte és tudtam, hogy sejti valami nincs rendben, de nem akartam, hogy rájöjjön, ezért közömbös arcra váltottam.
-Igen?
-Miért viselkedsz ilyen furcsán mostanában? -jött az a kérdés, amire most a legkevésbé sem szerettem volna válaszolni.
-Nos, ne aggódj! Csak szeretnék kicsit emberibb lenni, ennyi az egész, hiszen a suliban feltűnne az embereknek, hogy nem eszek, érted? -vázoltam fel neki a helyzetet.
-Jól van értem. Titok. -mondta felemelt kezekkel. Na igen már nagyon jól ismer engem. Amikor szabadkozom, azonnal lebukok előtte. Bár mondjuk ez jól jön, ha bajba kerülünk és csak így tudok neki jelezni, hogy baj van.
-Na jól van mindegy, nem erősködöm, azt hiszel, amit akarsz. -mondtam és most jól tudta, hogy megsértődtem, bár magam sem értettem, hogy miért vagyok ilyen hárpia mostanában. Annyira hisztis lettem, mint még eddig soha.
-Jaj drágám ne csináld már! Sajnálom, akkor hiszek neked! -mondta miközben jött utánam fel az emeletre. Hirtelen megváltozott a hangulatom, de nem mutattam ki, hanem helyette tőrbe csaltam őt. Úgy tettem, mintha haragudnék és becsaptam az ajtót, ő utánam jött és én letámadtam. Megkívántam őt.
-Huh drágám még sosem voltál ilyen vad. -mondta nekem és én megijedtem. Talán nem tetszek már neki? Valamit elrontottam és most kiábrándult belőlem.
-Én sajnálom! Megértelek, ha már nem kellek. -mondtam és a könnyeim már a torkomat szorongatták, de mielőtt bármit is láthatott volna, berohantam a fürdőszobába.
-Butus Bella kérlek gyere ki! Nem csináltál semmi rosszat. Szeretlek! Csak meglepett, hogy ilyen más vagy az ágyban. És az is, hogy ilyen sokszor megkívánsz, bár ez sosem baj. Mármint az sem, hogy más lettél,csak én úgy értettem, hogy...Ahhh...Kérlek szerelmem gyere már ki! -hadarta össze vissza, bár még nem szándékoztam kimenni a mosdóból, mégis jól szórakoztam, kimentem, mert biztosan kellemetlenül érezte magát az ajtó másik oldalán, nélkülem...
-Sajnálom! Én csak nem tudom, mi van velem. Talán még hozzá kell szoknom az új életemhez, vagy nem tudom. -magyarázkodtam, hiszen rendkívül kínos volt a helyzet.
-Tudod mit? Inkább felejtsük el? Rendben? -kérdezte.
-Rendben. Akkor most inkább pakoljunk, hiszen haza kell mennünk és mindössze 2 óránk maradt az indulásig.
-Igazad van, akkor sietnünk kell. -mondta, aztán már el is tűnt és alig 10 perc múlva már az összes bőrönd előttem hevert.
-Mi lenne, ha előbb elindulnánk és talán akkor a te hangulatodnak is jobb lenne. -ajánlotta, és valamiért megint rám tört egy olyan érzés, hogy miattam van minden. Sírni akartam, de most próbáltam visszafojtani, aminek az lett a következménye, hogy a hangom minden mondatomnál elcsuklott.
-Jól vagy? -kérdezte szerelmem.
-I...i..gen. -mondtam, bár a szívem legmélyén majd felrobbantam, mert ilyen szerencsétlen vagyok.
-Istenem, már megint mi a baj? Mit tettem vagy mit mondtam, amivel megbántottalak? -kérdezte kissé feszülten, ami kicsit sem segített, sőt...
-Tudod mit? Igazad van, jobb lesz, ha előbb elmegyünk innen, mert a hangulatom mindent tönkretesz. -idéztem az ő szavait. Mi történik velem? Szinte már teljesen biztos vagyok abban, hogy terhes vagyok. De hogyan? Én nem élek, akkor ez nem lehetne, hogy lehetséges legyen.
-Sajnálom, ha ezzel megint megbántottalak téged! Elhiszed, hogy nem akartam? -kérdezte és közben mélyen a szemeben nézett, hogy lássa, a válaszon egyenlő azzal, amit gondolok.
-Igen, elhiszem és én is sajnálom, de nem tudom mi történik velem? Tényleg nem tudom. -mondtam, bár ez nem teljesen igaz, hiszen már volt egy sejtésem.

/pár órával később/

Végre otthon édes otthon. Már nagyon hiányzott ez a környezet. A családom, illetve az új családom és az öcsém, főleg az öcsém, Jasper. Mindenkit megszerettem, aztán felmentem az Edwarddal közös szobánkba, ahol minden holminkat kipakoltam, bár a végére nagyon elfáradtam, ezért lefeküdtem egy kicsit. Azt hiszem elaludtam, mert olyanokat képzeltem el, amik szerintem nem léteznek.
Álmomban láttam Briant és a kép gyorsan váltott méghozzá a húgára. Clio állt előttem azzal a gyűlölködő tekintetével és tudtam, hogy ez azért van, mert hamarosan eljön értem, hogy bosszút álljon rajtam. Aztán álmomban láttam, hogy Clio híreket ad rólam annak a személynek, aki a mentorom lett volna. Annak, aki most az ő mentora lett, de mellette én is az vagyok, szóval a veszély még mindig nem múlt el. Eljött értem és mindenkit megölt, akit szerettem. Erre az utolsó képre hirtelen felugrottam és zihálva, rémülten néztem körbe a szobában, majd az ajtó hirtelen kicsapódott és szerelmem ijedten szaladt hozzám.
-Jól vagy? Kiabálásokat hallottam. Egyfolytában könyörögtél, hogy valakit ne öljön meg valaki...-magyarázta kissé értelmetlenül.
-Jól vagyok, de félek, hogy ti nem. Eljön. El fog jönni értetek és én egyedül maradok. -mondtam.
-Nyugalom! Ki fog eljönni értünk és miért? -kérdezte kíváncsian Edward.
-Hát a mentorom, vagy Clio, vagy nem tudom. -magyaráztam, bár már én sem voltam benne biztos, hogy ki is lesz a vesztünk.
-Értem. Csak nyugodj meg, mert úgy sem tudnak bántani minket, és ha meg is találnak, akkor továbbállunk.-mondta egyszerűen, de nem lehet. Már nem csak kettőnkről van szó, hiszen nem kockáztathatom az új családom és az egyetlen vérrokonom életét, az öcsémét. Nem. Eszeveszettül rázni kezdtem a fejemet, hogy tiltakozzak, hiszen hang ismételten elcsuklott a rám törő sírástól.
Edward két keze közé vette az arcomat és lágy hangon beszélt hozzám, mivel ez mindig megnyugtatott. Valaki kopogtatni kezdett az ajtón és meg sem várva, hogy engedélyt adjunk neki, belépett azon.
-Sziasztok! Ne haragudj! Jól vagy? -kérdezte Alice.
-Igen most már jól vagyok, csak rosszat álmodtam. Köszönöm, hogy aggódsz értem! -mondtam és megszorítottuk egymás kezét.
-Ez csak természetes, ha a legjobb barátnőmről van szó. Ja igen. Ezt valaki az ajtó elé tette. Jasper hozta az imént, amikor hazaért a vadászatról. -mondta és felém nyújtotta.
-Köszönöm! -mondtam és elvettem tőle a borítékot, amiben valószínűleg egy levél van. Nem volt rajta semmi cím, vagy név. Teljesen üresen állt és tapintásra egy apró levél van benne. Kíváncsian kinyitottam, hogy mit ír a levélben. Remegve kezdtem olvasni, hiszen megismertem az írást. Clio volt és még csak nem is kellett a levél aljéra néznem, ahol mindig minden levelét aláírta. Ezt is jól tudom már, hiszen olyan sokáig együtt éltünk, hárman.
"Kedves Bella!
Biztos vagyok benne, hogy már nagyon vártad a levelemet, de nem ilyen formában. Jól tudom, te arra vágysz, hogy elhiszem neked az összes hazugságodat. Tévedsz! Csalódást kell okoznom neked, hiszen ez a vágyad soha nem fog teljesülni. Már csak azért sem, mert hamarosan érted mennek és ha egy csomó vámpír közelében találnak, akkor neked is véged és a kis családodnak is. soha nem fog teljesülni a boldogságod. Csak a testemen keresztül engedem! Ezt jól jegyezd meg! Soha érted? Soha nem leszel boldog, mert én mindig ott leszek a sarkadban, hogy megnyomorítsam az életed, ami valljuk meg elég hosszú időre szól...
Clio"

A levelet mérgesen vágtam az ágy végéhez. Szerelmem értetlenül nézett engem és meg sem bírt szólalni.
-Mi...mi történt? -kérdezte idegesen. Egy hangot sem tudtam kipréselni a torkomon, ezért csak hadonásztam a kezemmel, hogy olvassa el a levelet és akkor megtudja.
-Ez nem lehet igaz, ez képtelenség. Ne aggódj senkinek nem lesz semmi baja. Érted? -mondta és az utolsó kérdésénél szorosan magához ölelt és ringatni kezdett. Amíg a szigeten voltunk és élveztük a mézes heteinket, kitalált nekem egy nagyon gyönyörű altató dalt. Ezt a dalt kezdte most dúdolni, miközben lágyan, selymesen simogatta hátamat. Nem sokkal később ismét elnyomott az álom. Tudtam, hogy mit jelent az, hogy emberi módon alszok és eszek. Egyszerű, de mégis annyira nagyszerű dolog miatt van. Terhes vagyok, anya leszek. Anya, amire már olyan régóta vágytam. És a tudat, hogy egy olyan lénytől van, akit a világon mindennél jobban szeretek, az még nagyobb örömömre szolgál. Egyszerűen elindult az életem azon szakasza, amikor boldog vagyok és a világot és meg tudnám váltani. Nem ronthatja el most egy megbántott lelkű vadász. Nem, azt nem engedem...Soha!