9. fejezet:Végre egy nagy család

Sziasztok meghoztam a 9. fejezetet és nagyon remélem, hogy min. 3 komit kapok! Én nem akartam komi határt, de szeretném, ha kapnék valami jelet azoktól, akik elolvasták az irományomat.Sajnálom, ha emiatt csalódást okoztam, de szerintem nem kérek túl sokat tőletek! Előre is köszönöm az együtt működéseteket! Komikat! Jó olvasást! Puszi!

Egy darabig kocsival haladtunk befelé az erdőbe, de aztán egyre nehezebb utak jöttek, és nem akartam kockáztatni az autóm életét...Szóval kiszálltunk és gyalog folytattuk utunkat. Nem messze, ahol a kocsit hagytuk kiértünk egy tisztásra, ami egyszerűen fantasztikus volt. Leültünk és élveztük az ezernyi virág pompázó illatát és festői képét. A suliban rajz óráim is voltak, szóval imádtam rajzolni és festeni, így most visszamentem a kocsihoz, ahol találtam lapokat és rajzolni kezdtem a gyönyörű rétünket. A mi rétünk, hiszen láthatóan egy lélek sem járt erre. Szerelmem arcát gyönyörű gyémántok tették még csodálatosabbá, bár eddig nem gondoltam volna, hogy valaki ennél is szebb lehet...Amíg ő "napozott" addig én belecsempésztem őt is a rajzomba, amit majd később átfestek. Elindultam hát a festékekért, aztán siettem is vissza.
Egy ideje már festettem a képet, amikor éreztem, hogy vámpírok közelednek, szerelmem is készen létben állt és várta a vendégeinket. Aztán egy szőke hófehér bőrű fiatal férfi lépett ki az erdő sűrűjéből és mögötte még 6 személy. ami különös volt, hogy a szemük olyan volt, mint Edwardé, akkor talán nem lesz velük gond. Szerintem ők is állatvéren élnek.
-Várjatok! Nem akarunk bántani, békés szándékkal jöttünk! -szólalt meg a szőke hajú, gondolom, ő volta családfő, hiszen mindenki az ő reakciójára várt.
-Carlise? -szólalt meg szerelmem.
-Edward? -lepődött meg Carlise.
-Milyen régen találkoztunk már. -mondta a következő pillanatban Edward és megölelt az idegent.
-Hát igen, elég rég volt már.
-Egy pillanat, te nem is meséltél róluk! -szólaltam meg egy kicsit feszülten is, mint akartam. Nem értettem, hogy miért is vagyok olyan ideges, de most már mindegy.
-Valóban, sajnálom! Ők be akartak fogadni, vagyis, akkor még csak Carlise és én voltunk, aztán jött Esme, majd Rosalie, akit Carlise nekem szánt, de azt hiszem nem is működött volna, így eljöttem és azóta nem is láttam őket. De látom, hogy azóta gyarapodott a családod. -tette még hozzá szerelmem.
-Hát való igaz. De ezt majd később. Mi járatban vagytok?
-El kellett költöznünk Bellaval. -vallotta be szerelmem.
-És hol fogtok lakni? -szólalt meg, gondolom Esme.
-Nos azt még nem tudjuk. -válaszoltam most én a kedves nőnek.
-Mi szívesen látunk a házunkban. -ajánlotta Carlise.
-Nos nem is tudom. Szívem mit gondolsz? -fordult felém Edward és én egy bólintással elintéztem a dolgot. Ezután egy barna rövid tépett hajú lány lépett mellém és megvizsgálta a képemet. Nagyon tetszett neki.
-Szóval a nevem Alice Cullen. Nagyon tetszik a műved. -mondta és közben a kezét nyújtotta nekem.
-Szia! Én pedig Isabella Marie Swan. És köszönöm! -mondtam, majd elfogadtam a kezét és megráztam azt.
Aztán elindultunk a kocsihoz és a Cullen villába, ami mondhatom, hogy nagyon szép volt. Az oda úton végig azon gondolkoztam, hogy volt egy fiú, aki nagyon emlékeztetett az öcsémre, pedig csak a feje búbját láttam. Túlságosan elbújt Alice mögé. Remélem, lesz még rá alkalmam, hogy megismerjem.
-Köszöntünk benneteket a házban, az új otthonotokban. -mondta kedvesen Esme és Carlise. Aztán mindenki helyett foglalt a kanapén. Aztán megérkezett az a fiú, akit nem tudtam rendesen megnézni nemrég, de amikor rám nézett én azt hittem, hogy menten elájulok. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is még látni fogom őt, sőt én már rég azt hittem, hogy meghalt és most itt áll előttem.
-Te élsz? -lepődöttségemet szavakba öntöttem.
-Miért halottnak kellene lennem? -kérdezte meglepődve. Persze a vámpírok nem igazán emlékszenek az emberi életükre.
-Sajnálom, elfelejtettem, hogy a vámpírok nem tudnak az emberi életükről, vagy csak keveset. -kértem elnézést.
-Hát én semmire sem emlékszem, csak az átváltozásom előtti időszakra.
-Értem. Jaj Jasper még ha nem is ismersz meg, megölelhetlek? -kérdeztem tőle.
-Öööö...persze, miért is ne. -egyezett bele és én azonnal a karjaiba szaladtam és olyan szorosan öleltem, mintha az életemen múlna.
-Khm....- hallottam meg szerelmem hangját, hát persze ő sohasem ismerte az életem minden egyes részét.
-Édesem, ez egy nagyon hosszú történet, amire úgy néz ki, hogy csak én emlékszem. Sajnos! -mondtam, majd mi is a nappaliba mentünk. Persze ott mindenki értetlenül ült és várta, hogy meséljek az előbbi dologról.
-Sajnálom, de ezt még nem vagyok kész elmondani, és szeretném előbb Jasperrel megosztani, mivel ez az ő emléke és az enyém. -kértem mindenkitől türelmet.
-Rendben van, majd elmondod, ha készen állsz. -mondta Carlise. Azt hiszem egyre jobban kedvelem őt és néhány családját, persze még nem beszéltem mindenkivel.
-Akkor mi lenne, ha mesélnétek magatokról. -szólt Esme.
-Nos először is szeretném elmondani, hogy titeket soha nem tudnálak bántani. -kezdtem, hiszen én vadász vagyok és éppen egy vámpírokkal teli házban ülök és mesélek magamról.
-Nem értünk Isabella, kifejtenéd ezt egy kicsit bővebben? -kérte Carlise.
-Persze, nos én sem vagyok átlagos ember, én...én vadász vagyok. -mondtam ki az igazságot, amire néhányan morogni kezdtek, de Edward rögtön előttem termett, ahogy Jasper is. Ezt senki sem értette, talán még ő sem, ez amolyan ösztönös cselekedet volt tőle.
-Bella nem akar senkit sem bántani, csak azokat öli meg, akik veszélyt jelentenek az emberekre, ti pedig állatvéren éltek...-fejtette ki bővebben az iménti mondatomat.
-Mi is tudjuk, igaz Rosalie? -szólította meg Carlise a szőke vadmacskát, aki szemmel láthatóan nem kedvel engem. Pedig nem tettem semmit sem ellene.
-Szóval éppen ezért kellett elköltöznünk Forksból, mert volt ott egy ismerősünk, aki szintén vadász lett, és bosszút forral ellenem. Edward pedig így akar megvédeni tőle, bár én erősebb vagyok, mint ő, de ha Edward így boldog, akkor legyen. -meséltem, majd elhallgattam és hagytam, hogy most ők meséljenek. Igazából legszívesebben már Jasperrel beszélnék. Szeretnék róla minél többet megtudni.
Mindenki elmesélte az életét és már csak Jasper volt vissza, aki rám pillantott mesélni akart, de én megelőztem.
-Mi történt veled azóta, hogy katona lettél? Ki tett vámpírrá? -kérdeztem.
-Te honnan tudod ezeket? -kérdezett most ő.
-Majd idővel megtudod. Ne félj tőlem! Nem tudnálak bántani téged. -mondtam aztán mesélni kezdett.
-Nos már régóta katona voltam, amikor egy nap három nőn szerettem volna segíteni a sivatagban, de akkor még nem tudtam, hogy ők vámpírok. Az egyik rám vetette magát, aztán már csak arra emlékszem, hogy én voltam a hadsereg vezetője. Újszülött sereget állított fel Maria, aki átváltoztatott. Én érzem mások érzelmeit és be is tudom folyásolni azokat, így jó voltam neki. Azt mondta szeret, de csak kihasznált. Aztán jött Alice és rájöttem, hogy másként is lehet élni. -mondta és Alice lágyan megcsókolta. Olyan jó volt boldognak látni.
-Szeretnék veled kettesben beszélgetni, ha szeretnéd tudni, honnan ismerlek. -ajánlottam fel neki, amire ő rögtön bólintott és felkapott, hogy gyorsabban menjünk.
A tisztásra érve mesélni kezdtem neki. Mindent elmondtam, amire csak emlékszem az életemből.
-Nos először is tudnod kell, hogy én nem tudtam, hogy te élsz, mert különben már megkerestelek volna. -kezdtem mesélni.
-Rendben van, csak kérlek mesélj már! -türelmetlenkedett Jasper.
-Jól van! Pont olyan türelmetlen vagy, mint anyád volt. -csúszott ki a számon.
-Mi? Te ismerted anyámat? -kérdezte.
-Nos, ami azt illeti ingen, mivel a te anyád az én anyám is....mi testvérek vagyunk. -mondtam ki végre, amit akartam.
-Te vagy a testvérem? -kérdezett vissza.
-Igen. Te az én öcsém vagy, akiről eddig úgy tudtam, hogy meghalt a hadseregben.
-Nos, ha azt nézzük, akkor ott haltam meg , csak nem a harctéren. -mondta. Valóban igaza volt, ott halt meg csak nem golyó által, hanem egy rohadt ember lecsapoló miatt. Nem mondom, hogy rohadt vámpír, hiszen akkor szerelmemet és öcsémet is szidnám és őket nem bántom...ők nem olyanok, minta többi mocsadék.
-Tudod nagyon szerettelek téged, én adtam a nevedet is és ha valami rosszat csináltál, akkor apának mindig azt mondtam, hogy én voltam így engem tett móresre. -vallottam be testvéremnek, amit soha nem tudtam elmondani, mostanáig.
-Emlékeztem rá, hogy volt egy testvérem, de soha nem tudtam felidézni az arcát. Annyiszor, de annyiszor próbálkoztam, aztán eljutottam egy olyan emlékig, hogy kicsi voltam és iskolába jártam, te pedig ott hagytad a sulit és inkább mindenféle munkát vállaltál, hogy engem eltarts. Tudom, hogy mindent megvettél, amit kértem. Elhanyagoltad a barátnőidet is, mert mindig rám vigyáztál. Aztán egy este nem jöttél haza, másnap pedig néhány idegen jött értem és elvittek egy árvaházba, ahol 17 évig éltem, de katonának álltam így előbb kijöhettem onnan. Mindössze 18 éves voltam, amikor átváltoztam és azóta vámpír vagyok. Nincs semmi édes emlék, semmi féltés a nővéremtől, se család, vagyis családom már van, hisz itt van nekem Alice, a feleségem és a fogadott szüleim és testvéreim. -mesélte az emlékeit és nekem boldogság öntötte el a szívemet, mert emlékszik rám, ha nem is teljesen, de emlékszik.
-Most nagyon boldog vagyok. Tudod az imént, amikor megvédtél az ösztöneid miatt volt. Valahol mélyen tudtad, hogy ki vagyok és ezért megvédtél. -mondtam ki a gondolataimat.
-Lehetséges. Megölelhetlek?- kérdezte félve, mintha visszatudnék utasítani egy ilyen ajánlatot.
-Természetesen. -mondtam és már meg is öleltem édes testvéremet. Annyira meghitt pillanat volt, hogy szerettem volna, ha mostantól semmi sem állna a boldogságom útjába.
-Szeretlek! -mondta öcsém.
-Én is szeretlek! -mondtam és egy puszit nyomtam az arcára és pont ekkor jött oda Edward. Persze teljesen félreértette a helyzetet. Elkezdett tapsolni és gúnyosan dicsérgetni minket.
-Brávó! Gratulálok! Nem is tudtam, hogy mégis volt valakid rajtam kívül. -mondtam és még mindig tapsolt. Egy nagy pofon kíséretében elrohantam. Edward és az öcsém pedig csak álltak és néztek, hogy megint miért kaptam fel a vizet. szegény Edward akkora pofont kapott tőlem, hogy csak na. Rohantam, ahogy csak tudtam a Cullen villa felé. Ott mindenkinek elmeséltem, amire csak kíváncsiak voltak öcsémmel és velem kapcsolatban.
Este éppen az Edwarddal közös szobánkban voltam, amikor valaki halkan kopogtatni kezdett.
-Ki az? -kiáltottam az ajtó felé.
-Bella? Edward vagyok, beszélhetnénk? -szólt a hang az ajtó másik feléről.
-Szabad! -csak ennyit kiáltottam neki és már bent is volt.
-Sajnálom, ha megbántottalak! Nem akartam csak félek. -mondta lehajtott fejjel.
-Hm...és ugyan mitől? -kérdeztem egy kicsit gúnyosan.
-Attól, hogy elveszítlek! -vallotta be, ami bántotta.
-Attól nem kell félned. Te voltál, te vagy és te is leszel az egyetlen szerelmem.
-Szeretlek! -jött oda mellém és megölelt.
-Én is szeretlek! És én is sajnálom, ha túl reagáltam! - kértem tőle én is bocsánatot.
-Ugyan nincs miért megbocsátanom. -mondta és megcsókolt, de hirtelen olyan vágy kapott el, hogy magam sem tudtam mi ütött belém. Valóban nagyon kívánatos férfi volt kedvesem, de ilyen hévvel még sosem ugrottam neki.
-Nyugi! Nem fogok leszaladni. -viccelődött szerelmem.
-Lökött! -mondtam és tovább csókoltam.
Egész éjszaka vágyunk csillapításával voltunk elfoglalva. Szerettük egymást úgy ,ahogy még soha eddig...