3. fejezet: 300 évvel később...

Sziasztok! Nagyon boldog vagyok, mert  most már 8 rendszeres olvasóm van és ezt nagyon köszönöm! Remélem tetszeni fog a 3. fejezet és várom a komikat! Jó olvasást! Puszi!

300 éve annak, hogy ott hagytam London városát, de most visszajöttem ide, ahol minden elkezdődött. Éppen az iskolából jövök, mert megint beiratkoztam...,mint 10. osztályos tanuló. Azóta Clioékkkal olyanok vagyunk, mint egy nagy család és boldogan élünk. Brian és én együtt vadászunk, de még mindig arra az estére gondolok és a csókunkra, amit Edward adott nekem. Különös érzés köt hozzá. Azóta megismertem a mentorát is, persze az új mentorát, mert az előző meghalt nem sokkal azelőtt, hogy Brianre találtam. A neve Elisabeth Wilkinson, akit valójában elég kedvesnek tartok, de nem tudnám elképzelni az én mentoromként.
Munkát kellett vállalnom, hogy eltartsam újdonsült családomat. Persze ez nem is lenne gond, mert nagyon megszerettem őket...

Ugyanazokat az órákat vettem fel, mint 300 éve. Bár a tanáraim most egy kicsit kedvesebbnek tűnek, bár még csak hárommal találkoztam a igazgatónál, amikor beiratkoztam és ők kedvesen beszélgettek velem. Mindegy majd holnap megismerem a többieket is. Az órarendemet nézve elég húzós napjaim lesznek, mivel szinte minden nap hét órám lesz és órák után egyből rohanok munkába, erre mindössze 10 percem van, hogy odaérjek és beálljak dolgozni...Hétköznap negyed háromtól este tíz óráig pincérnőként dolgozom, viszont elég jól keresek, szóval elfáradni meg nem tudok...Hétvégenként például csak szombaton dolgozok délelőtt és vasárnap pedig negyed háromtól este kilenc óráig, mint spanyol tanító néni vagyok...az emberi munkák után pedig irány az éjszaka és a vadászat. Ez így elég fárasztó lenne egy embernek, de én valamilyen értelemben nem számítok embernek. Ma elég hamar hazarétem, de most jut eszembe, hogy a hűtő még üres és be kellene iktatnunk egy bevásárlást. Amúgy Brian is elment dolgozni, hogy ne csak nekem kelljen, másrészt meg gyűjtöget, hogy vehessen magának egy másik kocsit. Nekem erre már nincs gondom, mert van egy Porshem és egy motorom is, én csak a későbbi éveimre gyűjtök pénzt, ha már nem lesznek Brianék, akkor is legyen valamim...
Elmentem egy közeli szupermarketbe és jól megpakoltam a hűtőt minden finomsággal, ami szem szájnak ingere...
Most viszont előttem az éjszaka, szóval gyorsan átöltözök a vadász szerkómba és már itthon sem vagyok. Clio már megtanult főzni, így azt már nem nekem kell. Szerencsére, na nem mintha nem szeretnék főzni csak sajnos a napjaim be vannak táblázva...mindenhol csak iskola és munka, munka....
Az erdőben sétálva zajokat hallottam és azonnal felvettem a harcra kész pózt, amit Brian annyira viccesnek talál, de nekem tetszik. Elosztjuk egymás közt az erdőt, én a nyugati-északi részen vagyok, míg ő a keleti-déli részen vadászik. Most is már biztosan ott van, mert én egy kicsit késésben vagyok. Hirtelen egy olyan személy ugrott ki az egyik bokor mögül, akire valóban nem számítottam, pedig már 300 éve várom, hogy újra lássam a gyönyörű személyét...
-Szia idegen!- köszöntöttem jó kedvvel és nem értettem, miért mutatom ki az érzéseim? Miért engedem, hogy lássa, mennyire őrülök neki...?
-Szia Bella! Én is épp annyira őrülök neked, mint te nekem. -mondta, mintha az előbb a gondolataimban vájkált volna. Tényleg még nem tudom, miért olyan a kinézete, amilyen és mi a képessége?
-Régen beszéltünk már, nem gondolod? -kezdtem és ő azonnal tudta mire gondolok.
-Nos, akkor itt az ideje, hogy beszéljünk. Gyere, amíg te járőrözöl addig én mesélek, de aztán te is nekem. -mondta ellentmondást nem tűrve.
-Rendben van, akkor mondd el miért nem látszik, hogy vámpír vagy? - kérdeztem meg, ami a leginkább foglalkoztatott.
-Én nem embervért eszem, hanem állatvéren élek. -mondta ki nemes egyszerűséggel, aminek valahol mélyen őrültem, mert így nem jelent veszélyt az emberekre és nem kell megölnöm őt.
-Oh! -ez volt az én értelmes válaszom erre.
-Oh? Csak ennyit tudsz mondani, vagy annyira csodálatos, hogy meglepődtél? -kérdezte
-Csak meglepődtem. -mondtam ki egyszerűen, hiszen ez volt az igazság.
-Értem. További kérdés?
-Nos van. -válaszoltam.
-És mi lenne az? Ki vele! -mondta és nekem nem kellett kétszer mondani...
-Mi a te képességed? -kérdeztem meg talán kissé félve is a választól, bár rám semmiképp sem hatna, de azért jó tudni...
-Nos az én képességem egyszerre átok és  álom.- kezdte, de még csak most jött, ami igazán érdekelt engem. -gondolatolvasó vagyok -fejezte be, amit elkezdett.
-Váó! -mondtam ki ezt a választ, mert ez a képesség mindig is tetszett nekem.
-Őrülök, hogy tetszik, de sajnos azon, akin szeretném, hogy hasson azon sajnos nem hat...-mondta és én nem értettem kire gondolhat ezalatt.
-Kire gondolsz? -kérdeztem hát meg, ami foglalkoztatott.
-Rád.-mondta kissé letörten.
-Rám? Miért szeretnéd hallani a gondolataimat? -kérdeztem, mert nem értettem miért érdekli az a butaság, ami egész nap a fejemben jár.
-Mert minden, ami te vagy az érdekel. -mondta mélyen belenézve a szemembe, mintha valami indító reakciót várna. Talán kapott is, mert lassan közelebb lépkedett, aztán az egyik kezével megsimogatta az arcomat, míg a másik a derekamon pihent. Behunytam a szemem aztán pár másodperc elteltével csak hideg kemény ajkakat éreztem ajkaimon és elkapott a forró vágy. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút...Szeretem,de még nem mondhatom ki, mert gyengévé válnék. Szinte még csak most vallottam be magamnak is, hiszen ez a csók ébresztett rá arra, ami eddig is bennem volt. Szeretlek Edward Anthony Masen! Örökkön örökké szeretni foglak!
Egész éjszaka mellettem volt és csak beszéltünk és beszéltünk mindenféléről. Meséltem neki Brianről és Clioról is, de ilyenkor csak morgott egy nagyot, amit nem értettem, de inkább nem is kérdeztem rá. Hajnalban aztán hazakísért és a szobámban vártuk, hogy eljöjjön a reggel...
Talán még egy órát lehetett ott, amikor én felpattantam az ágyról és a fürdőbe mentem, hogy elkészüljek az iskolába. 20 perc elteltével egy szál törölközőben léptem ki a zajtón és egy döbbent vággyal teli szempárral találtam szemben magam. Lerántott az ágyra és puszilgatni kezdte a testem fedetlen területeit.
-Ha ilyen laza szerkóban látlak alig bírok magammal, szóval ne hagyd, hogy szenvedjek! -mondtam nekem még mindig nagyokat nyelve.
-Jól van megkímélem az életed. -egyeztem bele a kérésébe, hiszen olyan nagy tüzes szemekkel kért meg engem...
Aztán a szekrényemhez léptem és kiválasztottam a mai kollekciómat. Egy elég szexi ruhát húztam fel, ami fekete volt, a mell alatt és a fenék résznél arany latex anyag volt. Elég nagy belátást adott a mellemhez, de nekem így is tetszett. Hozzá egy macska sminket készítettem a szemtussal és árnyékolóval. Nagyon vad lett, majd egy kis szájfény és már készen is voltam. A hajamat csak kifésültem és úgy göndören a vállamra engedtem. Még a lábamra húztam a cipőmet, ami egy fekete szandál volt. A bokájánál egy lánc volt, amivel be lehetett csatolni és ezzel a cipővel elég vadítóan hatott a kinézetem... Edwardnak nagyon is tetszett a látvány, bár a féltékenységet nem tudta eltitkolni, a szemében minden ott volt. Lassan kézen fogva indultunk le a konyhába, ahol már ott volt Clio és Brian is, készen a sulira, mivel őket is beírattam oda. Clio még általánosba fog járni, de Brian már elsősként tér be az én iskolámba. Ledöbbenve néztek felénk, de nem mutatták ki a nem tetszésüket, bár tudtam, mit éreznek most, de ez van. Szerelmes vagyok és nem érdekel senki és semmi a világon rajta kívül... Csakis kizárólag Ő. Edward Anthony Masen. Hiszen most már Ő az ÉLETEM...