Sziasztok! Meghoztam az ígért fejit és nagyon remélem, hogy kapok hozzá komikat, mert kiharcoltam, hogy hozhassam nektek a fejit :)
Szóval komira fel! :)
"Akit feledni akarunk, arra gondolunk."
Bella szemszöge:
A harag nagy úr és én tudom, hogy Emmettre sosem kellene haragudnom, de néha már teljesen kikészít és az agyam nem tudja eldönteni, hogy mi a helyes cselekedet. Tudom, hogy nem kellene így éreznem, de egyszerűen nem hagy nyugodni a tudat, hogy valami forr a háttérben és én nem tudok róla. Nem szeretem a meglepetéseket, így nem venném zokon, ha nem lepne meg valaki egy támadással.
Néha az emberek úgy érzik, ha minden nyugodt, akkor ők is azok lehetnek, de ilyenkor hatalmasat tévednek. Mert én vadászként megtanultam, hogy sosem lehetek elég óvatos, főleg nem akkor, ha van mivel ellenem fordulni. Elvégre a családomért cserébe az életemet is odaadnám.
Már hetek teltek el azóta a majdnem halálos nap óta és én úgy érzem magam, mint akit kicseréltek. Bárkivel képes lennék harcba szállni, kivéve a családomat. Na az is igaz, hogy pár napja nekimentem Emmettnek, ami ebben a pár hétben már a tizedik alkalom, de nem tehetek róla, hogy olyan hamar felidegesít a családomra tett megjegyzéseivel. Az kicsit sem érdekelne, ha engem csipkedne valami ostoba viccel, de a családom szent és sérthetetlen.
-Most gyere felém! Érezd a talaj és a légáramlat rezdülését! Csukd be a szemed! Érezned kell, különben az egész semmit sem ér.-tanítottam lányomat. Az ő vérében sokkal inkább benne van a vadász ösztön, mint a fiaméba. Lányom szinte többször ugrik neki néhány vámpírnak, mint Matthew teszi. Ő sokkal inkább mellettük van, mint ellenük. Az is igaz, hogy a Cullen család mellett nem is igazán találkozik hozzájuk hasonlóval. Kivéve Reid, aki lassan már teljesen lányom életének részévé vált. Ahogy fiamé lett Gwendolyn. Semmit sem tudok gyermekeim szívük választottjáról, de ez nem lesz így sokáig, hiszen ha kell még saját maguktól is megvédem gyermekeimet.
Lányom a következő pillanatban felém kezdett futni és amikor már majdnem teljesen elém ért, felugrott és támadni próbált. Egyenlőre még sikertelenül. Már napok óta gyakorlok vele és úgy érzem, nagyszerű vadász lesz belőle. Nagyon ráérez a dologra, csak az a baj, hogy néha hamar feladja. Ez az, amit ki kell küszöbölnünk, különben vadászként örök vesztes lesz.
-Drágám túl szigorú vagy vele.-szólt rám Edward. Egy másodperc töredéke alatt elé kerültem és ajkára forró csókot leheltem. Matthew is itt állt velünk az erdő egy tisztás részén.
-Engem nem tanítottak. Most mégis élek...még.-tettem hozzá. Valamiért nagyon rosszat sejtek. Már egy jó ideje nem történt semmi, bár ennek természetesen csak őrülnöm kellene, de az fenébe is vadász vagyok és a vadászok élete sosem volt ilyen nyugodt. Főleg nem akkor, ha az a vadász az ellenséggel áll össze és a tetejében a múltban megölt vámpírok miatt sem kedvelnek éppen. Mondhatom, hogy szinte minden vámpír, akinek még van mersze, engem keres, hogy megölhessen és fejem kitűzhesse trófeaként.
-Vigyázz, jövök!-kiáltotta el magát lányom és a következő pillanatban szerelmem nyakában csimpaszkodott Heloise.
-Hát ez kész volt Heloise. Így akarsz egy olyan szuper vadász hátba támadni, mint anya?-kérdőn emelgette szemöldökét fiam, lányom pedig kiöltötte rá a nyelvét.
-Gyerekek!-csitította gyermekeinket Edward. Ezen elmosolyogtam magam. Félek. Félek, hogy ez az egész egy álom. Félek attól, hogy a tanács nem hagyja szó nélkül a boldogságom. Főleg nem akkor, ha a boldogságom vámpírok mellett van. Mindentől félek. Még attól is, hogy ez a pillanat elmúlik és a boldogságot felváltja a pokol kínzó fájdalma.
-Mi a baj Bella?-karolta át aggódva derekamat. Edward mostanában túl sokat aggódik miattam. Persze valóban furcsán viselkedtem ez idáig, de most kifejezetten jól érzem magam és éppen ez az, ami aggaszt.
-Szeretlek!-vallottam be szerelmemnek, ahogy mélyen a szemébe néztem, mintha meghatódott volna. Ajka kecsesen oldalra mozdult és egy félisten mosolyt villantott felém.
-Szeretlek!-mondta ő is, majd forró csókban részesítette szerelmes szívem.
-Anya, ha nem haragszotok, akkor folytathatnánk?-szakította meg szerelmes pillanatunkat Heloise.
-Oh persze ne haragudj!- váltam el szerelmem ajkától, bár szívem majd meghasadt ettől a mozdulatomtól.
Heloise szemszöge:
Anya és apa szerelmesen simogatták egymást és csókokat osztogattak egymás ajkára, de én már türelmetlenül toporzékoltam azon a helyen, ahol nem rég még le akartam támadni anyámat, hogy megmutassam neki, tudok olyan jó lenni, mint ő. Valahol mélyen hatalmas irigység bujkál bennem. Bár azt is jól tudom, hogy a tudását átadja nekem. Én is olyan jó akarok lenni, mint amilyen ő is.
-Anya, ha nem haragszotok, akkor folytathatnánk?-zavartam meg ezt a szerelmes pillanatot. Még egy dolog ami miatt irigylem őt. Ott van neki apa. Akkor csókolhatja meg, akkor ölelheti át, amikor csak akarja. Bátra szerelmet vallhat a fülébe suttogva. Reid még nem tette meg ezt a lépést, de én sem szeretnék kezdeményezni, elvégre ez nem a nő dolga.
Abban a pillanatban, hogy megszólaltam anya felém vette az irányt és már a földön fekve próbáltam szabadulni erős karmai közül, de nem ment.
-Remélem nem zavarok!- hallottam meg a világ legédesebb hangját és abban a pillanatban felpattantam, ezzel anyát a földre dobva. Már csak akkor eszméltem fel, mit tettem, amikor huppant a talajon.
-Bocsi!-húztam össze magam, amire persze drága testvérem jót kacagott. Éreztem, hogy zavarban vagyok, amivel addig nem is lenne gond, hiszen bőrömön nem látszik, viszont a szemem sajnos mindent elárul. Reidre pillantottam és ő mélyen belefúrta magát tekintetembe. Már egyre zavartabb voltam, amikor Matthew sikeresen a karjaiba lökött.
Olyan édes volt az illata. És az ölelése is olyan erővel hatott rám, hogy nem bírtam szabadulni a karjaiból. Talán nem is akartam.
-Na akkor most mi megyünk is. Majd később folytatjuk.- mondta anya, de én még ekkor sem váltam el az ölelő karoktól.
-Szia!- köszönt pár perc elteltével Reid. Szívemet boldogság töltötte el és legszívesebben ajkára tapadva vallanék szerelmet neki. Jól lehet ez kissé nyájasan hangzik, de ha valaki igazán szerelmes nem foglalkozik senki mással csak azzal, amit érez a szeretett személy iránt.
Olyan hosszú és mély pillantást vetettünk egymásra, hogy szinte úgy hatott, mint a filmekben a lassított felvételeken.
-Én...szeretnék valamit mondani....-kezdte félénken Reid és én hirtelen ötlettől fogva ajkára tapadtam és ő nem tolt el magától.
Matthew szemszöge:
A tisztáson történtek után szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy testvérem szerelmes abba a Reid nevű fiúba. Féltem őt, hiszen nem ismerem és ezt szóvá is fogom tenni.-gondoltam magamban és abban a pillanatban belépett a szobába az említett személy. Heloise.
-Szia! Hol hagytad a kis szerelmed?-kérdeztem, de ő láthatóan nagyon zaklatott volt.
-Hagyj már! Nem a szerelmem, érted?-üvöltötte. Most már teljesen biztos voltam abba, hogy valami baj történt.
-Mi a baj?-kérdeztem aggódva testvéremtől.
-Reid, vagyis megcsókoltam őt.-vallotta be Heloise és én nagyon meglepődtem, hogy akkor most miért sír.
-De akkor miért sírsz? Mert ne haragudj, de én ezt nem értem.-értetlenkedtem, amire ő dühösen meredt szemembe, majd kezeit arcomhoz érintette és én elméjébe láthattam.
"Azon a tisztáson voltak, ahol anyával gyakoroltak. Reid lágy hangon köszönt, ami nekem felettébb furcsa volt, hogy szemében hatalmas szerelmet láttam, mégis mintha ezt nem akarná, hogy tudják mások is.
-Én...szeretnék valamit mondani....-kezdte, de Heloise abban a pillanatban ajkára tapadt és úgy csókolta, mintha az élete múlna azon. Reid nem tiltakozott, de nem is volt benne akkora a vágy, mint testvéremben. A következő pillanatban húgomat két oldalról közrefogta, majd eltolta magától. Heloise értetlenül pislogott és visszakéredzkedett a fiú karjaiba, de ő ismét tiltakozni kezdett.
-Várj, Heloise! Mit csinálsz?-kérdezte Reid, de láttam rajta, hogy amit kimondta ezeket a szavakat, máris megbánta azokat.
Drága húgom elkeseredetten kapott szájához, s csalódottan és fájdalmasan rázni kezdte a fejét. A következő pillanatban pedig úgy rohant onnan, mintha puskából lőtték volna ki. Fájdalmasan zokogva rogyott össze a közelben lévő patak partján, ahol egy apró szikla volt a támasza. Keservesen zokogott, ahogy a ropogós kőre hajtotta bánatos fejét."
-Várj ez az egész csak percek töredéke volt és már órák óta eljöttünk onnan? Hol voltál eddig?-vontam kérdőre, amire ő kisírt tekintettel nézett rám.
Edward szemszöge:
Szerelmem és én a tisztásról egyenesen a szobánkba jöttünk és én azonnal ajkára tapadtam. Ő vadul viszonozta azt és szinte tépte róla a ruháimat.
-Szeretlek Edward!-nyögte, amikor nyaka vonalát ízleltem.
-Mondd még kérlek!-kérleltem őt.
-Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!... Szeretlek!-ismételgette kéjjel telt hangon.
-Szeretlek!-mondtam végül én is és finoman lehúztam felsőjét, hogy apró kerek mellei végre már csak résnyire legyen bőrömtől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése