1. fejezet-Kitalált család:

Sziasztok! Meghoztam az első fejit. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket és megér pár komit. Persze a min. 3 komi áll, de jó érzés lenne, ha magatoktól írnátok nekem...:) Azért most hozom, mert:

1. Csütörtökön írásbeli érettségim lesz és sokat kell tanulnom, ezért holnap nem lesz ilyesmire időm.

2. Összejött az a 3 komi, és mivel ma jobb kedvem van...szóval itt a feji! Puszi!

Percek és órák. Napok és hetek. Hónapok és évek teltek el. 4 év szomorúság nélkül. 4 év háború és harc nélkül. 4 év kizárólag boldogságban. Nem olyan rég hallottuk, hogy a Volturi szemét szúrja a család létszáma. Talán nem sokára el is jönnek, hogy bebizonyosodjon az igazuk. És akkor mi itt leszünk. Félig vámpír vagyok, mert Jane megmentett engem. És azóta nem is láttam. Remélem, semmi baja sem esett. Talán Aro szeretete akkor sem múlt el, amikor eljött tőlük egy kis időre.
-Szerelmem, jól vagy? -kérdezte Edward aggódó arccal.
-Nem, illetve igen jól vagyok. Semmi bajom. -mondtam egy kicsit zavartan. Valamiért rossz előérzetem volt. Túl sokáig nyugodt életünk volt és én úgy érzem, hogy nem lesz ez így sokáig.
-Pedig nekem nem így tűnik. -motyogta szerelmem az orra alatt. Megforgattam a szemeim és mosolyogva kimentem a szobából. Hogy az a...! Túl jól ismer már, ahogy én is őt.
-Anya kérlek szólj már húgomra, mert teljesen kikészülök tőle!-jött mellém fiam és megölelt engem.
-Már megint mi történt? Miért nem tudtok összeférni egymás mellett? -kérdeztem mérgesen.
-Én megférek mellette, de ez egy nyápic. -mondta Heloise.
-Heloise, ne beszélj így a testvéreddel!-szidtam le, amire azonnal lehajtotta a fejét. Lányomat sokkal könnyebb volt kordában tartani, mint a fiamat.
-Sajnálom! De ez az igazság. Folyton nyávog, mint egy kislány. És ha valami nem tetszik neki, akkor azonnal rohan anyucihoz és ha anyuci nekem ad igazat, akkor fut apuhoz. -magyarázta lányom és elnevettem magam. Mostanában egyre többet csipkelődtek. Ami természetes dolog, ha ilyen korban vannak, majd idővel kinövik. Legalábbis lelkileg túl lesznek majd a kamasz koron, és csak a testük lesz ebben a korban.
-Te nyávogsz kis cica. Folyton nyalizol anyunak és apunak. -vágott vissza fiam.
-Na jól van ebből elég legyen. Mindketten fel a szobátokba és gondolkodjatok el a helyes viselkedésen!-utasítottam őket és lehajtott fejjel indultak az emeletre. Egy dupla ajtó becsapás jelezte, hogy most a lelkükbe tapostam és egy darabig csak azon gondolkodnak majd, hogy megsértettem őket és észre sem veszik addig, hogy mennyire igazam volt.
-Kamaszok. -mondtam és elmosolyogtam magam. Hirtelen két kar ölelte át a derekamat és valaki a nyakamba csókolt.
-Mi történt már megint? -kérdezte férjem.
-Azon kívül, hogy mindig nekem kell őket helyre rakni semmi. -mondtam és arrébb mentem, mintha megsértődtem volna.
-Ugyan már kicsim! Te olyan jól szót értesz velük, nem akarom elrontani. Nekem hamar megesik rajtuk a szívem. Tudod, hogy azóta sem tudom elégszer bebizonyítani, hogy valóban szeretem...-kezdte, de én nem hagytam befejezni.
-Kérlek ezt inkább hagyjuk jó!-emeltem rá a hangom. Annyira elegem volt abból, hogy mindig a régi hibáival jön elő. Ezek nem indokok arra, hogy ilyen jó dolguk legyen a gyerekeknek. Edward mindent megenged nekik.
-De ha egyszer ez az igazság. -mondta Edward.
-Nem ez nem igazság, hanem egyszerű ürügy arra, hogy ne kelljen neked is szigorúbbnak lenned a kamasz gyerekeiddel!-kiabáltam, aztán kifutottam az ajtón. Mostanában túl feszült vagyok és hamar elszakad nálam az a bizonyos húr.

/20 perccel később/
Az erdőben ültem egy kivágott fa törzsén, amikor a bokor mozogni kezdett. Azt hittem, hogy most jött el az újabb harc ideje. Meglepetésemre egy igen csak régen látott személy lépett ki a bokorból.
-Te? -kérdeztem. Hangom még mindig feszült volt.
-Szia Bella! Mi az már meg sem érdemlek egy rendes ölelést? -kérdezte.
-Hol voltál idáig? -kérdeztem tőle, de ebben a pillanatban szerelmem lépett elő az erdő sűrűjéből.
-Szia drágám! Hát itt vagy. Már mindenhol kerestelek. Kivel beszélgettél az imént? -kérdezte, amire én megfordultam és mutattam a csevegő partnerem irányába. Azaz csak mutattam volna, ha még ott lett volna. Megőrültem volna? Már hallucinálok is.
-Senkivel. Csak magamban beszéltem...azt hiszem. -válaszoltam, amire Edward elég furcsán nézett rám. Azzal az "elgurult egy kereked, vagy mi?" nézéssel. Azt hiszem, hogy most már tényleg hülyét csináltam magamból.
-Menjünk haza, mert Carlise már vár ránk. -mondta és átkarolta a vállamat, majd lassan hazasétáltunk. Nem szóltunk egymáshoz, csak élveztük a fákon csiripelő, gondtalan madarak dalát.

/a Cullen villában/
Az egész család már a nappaliban volt és már csak mi hiányoztunk. Gyermekeim rám emelték tekintetüket, amikor beléptünk a helyiségbe, de azonnal le is sütötték, amikor szúrós pillantással jutalmaztam őket.
-Bella! Hát itt vagy végre. Azt hittük, hogy világgá szaladtál szégyenedben. -viccelődött Emmett, de amikor mérgesen rá pillantottam, elhallgatott. A nagy medve megijedt tőlem. Bár jogos, mivel már nem csak egy vadász állt előtte, hanem vámpír "vér" is volt bennem. Még senkiről sem hallottam volna, aki a mi fajtánkból túl élte volna egy vámpír mérgét. Euphrosyne megmondta, hogy különleges vagyok, de senki sem hitt neki. Még én sem.
-Nos gondolom már sejtitek, hogy miről lesz szó. -kezdte Carlise és mindenki bólintott rá.
-Mire jutottál? -szólaltam meg a nappali ajtajából. Mindenki rám nézett és én nem értettem, hogy miért néznek rám olyan furcsán. Már az is baj, ha kérdezek?
-Arra, hogy felosztjuk a családot egy kitalált családra. Esme és én leszünk a szülők, ahogy eddig is. Jasper, Alice, Emmett, Rosalie a fogadott gyerekeink és nem rég fogadtuk örökbe Edwardot a vér szerinti testvérével, aki a fiatok lesz, Matthew. Aztán mielőtt ideköltöztünk volna Edward megismerkedett Bellaval és az ő húgával. Gondolom, kitaláltátok, ki lesz Bella húga. Heloise sokkal jobban hasonlít Bellara, mint Matthew, ezért jutottam erre a döntésre. Gondolom ez így jó lenne nektek is. -vázolta fel a tervét és mindenki egyet értett vele.
-És ki hányadikas lenne? -kérdeztem, amire ismét mindenki rám nézett. Komolyan mondom nem értem, mi a bajuk azzal, hogy kérdezek?
-Rosalie és Emmett főiskolába, vagy egyetemre mennek, ezt ők még eldöntik. Alice és Jasper 3. évfolyamosok, te és Edward 2. évfolyamosok és a gyerekeitek pedig elsősök lesznek. Ez így megfelel?-kérdezte, amire ismét mindenki bólintott.
-Ennyit szerettél volna megbeszélni? -kérdeztem. Naná, hogy megint minden szem rám szegeződött.
-Igen. Ha van valami dolgod, akkor mehetsz. -mondta és én elindultam, de megszédültem. A földre zuhanás helyett, Edward karjaiba estem. Annyira furcsa voltam mostanában, még saját magam számára is.
-Jól vagy szerelemem? -kérdezte Edward a nyakamhoz bújva.
-Persze. Csak egy kicsit megszédültem. -mondtam, aztán leszedtem magamról vasmarkait, melyek bilincsként tartották testemet.
-De Bella most már megint mi a baj? -értetlenkedett. Jól tudja, hogy nem szeretek gyengének mutatkozni. Elég volt ebből. Edward jól tudja, hogy most már erősebb vagyok nála és még mindig porcelán babaként törődik velem. Ez lehet, hogy valakinek tetszik, de nekem nem.
-Semmi, de nem kell segítség. Mondtam, hogy jól vagyok. Gyerekek, ha lehetséges és esetleg hallgattok még rám, akkor most vissza a szobátokba, ha még nem jöttetek rá arra, amire kértelek titeket! -parancsoltam, majd továbbálltam.
Annyira el lettek kényeztetve, amitől egy kicsit sokat gondolnak magukról és így főleg egyedül elég nehéz őket kezelésbe venni. A nagyszülők, a nagynénik, nagybácsik mind a kedvükben járnak. Edward sosem képes egy kicsit szigorú lenni velük, ha nme is enged meg mindent, akkor azt is amit nem enged meg, velem intézteti el. És én vagyok a gonosz anyuka, aki nem szereti őket. Felvonultam a szobámba és az ágy szélén ülve elővettem néhány régi fotót. Azokat az időket idézte fel bennem, amikor még álmodni sem mertem, hogy valaha is anya lehetek, vagy hogy egyáltalán lesz valaki, aki mellett boldogan, vagy éppen szomorúan hajtanám nyugovóra a fejem.
Talán egy órát ülhettem a szobámban, amikor valaki halkan kopogtatott az ajtón. Persze nem kellett agyon ütni az ajtót, mert egy egészen apró rezzenést is úgy hallottam volna, mintha üvöltenék.
-Tessék! -kiáltottam ki az ajtón.
-Nem zavarok? -dugta be az ajtó résen a fejét Alice barátnőm.
-Nem, gyere csak be!-feleltem és egy kedves mosollyal fogadtam őt.
-Mi a helyzet? -kérdezte érdeklődve. Ő mindig is aggódott értem. Na nem mintha a többiek nem, de ő valahogy más volt. Olyan, amilyennek a legjobb barátnőnek kell lennie.
-Ezt hogy érted? -kérdeztem értetlenül. Jól tudtam, hogy a mostanában eléggé jellemző, kicsit sem nyugodt idegállapotomra gondol.
-Ugyan már, tudod te azt. -felelte nevetve. Na persze, hogy jól ismert, ahogy azt egy barátnőnek kötelező is.
-Csak túl sok minden összejött. -válaszoltam és az előttem lévő kép halomra pillantottam. A szememből könnyek kezdtek potyogni, és Alicenek sem kellett több. Odahajolt hozzám és szorosan, minden szeretetét beleadva megölelt. Erre most nagy szükségem volt. Valóban jól eset. Ez nem az a fajta idegesítő nyakamba ugrás, ami Alice specialitása. Ebben mély érzelmek vannak, vagy nem is tudom. Ez kedves, lágy volt. A másik pedig vidám és gyermeki. Mindkettő Alice, csak az egyiket sűrűbben használja. És az nem ez a fajta ölelése.
-Mesélj nekem!- parancsolta, amire elmosolyogtam magam.
-Annyira jó, hogy itt vagy. -vallottam meg érzéseimet és az ölébe bújtam. Valóban olyannak tartottam őt, mint a testvérem. Persze Jasper az édes testvérem, de ettől függetlenül őt is úgy szeretem.
-Ennek nagyon őrülök. Ezek szerinte nem csak idegesítésre vagyok képes. -mondta viccelődve, amire valóban jót nevettem. Ő Alice. Mindig tudja, hogyan hozza meg a jó kedvet. Persze Emmett mackót senki sem múlja felül.
-Alice még nem éred utol Emmett nagy mackót. -mondtam, amire a nappaliból nagy kacagás zaja csapta meg a fülünk.
-Na igen. Ha néha a kisebbek is szívják meg, azért még mindig ők a leghumorosabb testvérek. Én is szeretlek Bella!-kiabálta a nappaliból Emmett, amire még jobban nevettünk barátnőmmel.
-Én is te nagy medve!-kiáltottam vissza.
-Szóval, akkor most megyek, de nem úszod meg, mert ezt meg kell beszélnünk. -mondta Alice az ujjával fenyegetve.
-De hiszen nem mondtam, hogy menj el. -lepődtem meg a hirtelen távozásán.
-Nem is, de valakik beszélni szeretnének veled. -felelte titokzatosan.
-Értem, akkor jöjjenek beljebb!-mondtam és szigorúbbra vedtem a figurát.
Alig elment barátnőm az ajtón ismét halk kopogás jelezte az újabb vendégek jöttét.
-Anya bejöhetünk? -kérdezte Heliose. Gondolom a többesszám alatt a testvérére is utalt.
-Gyertek!-válaszoltam egyszerűen és kissé érzelemmentesen. Valahogy meg kellett őket nevelnem.
-Szeretnénk beszélni veled. -magyarázta Matthew. Elég félénk volt és a hangja megbánást sugallt.
-Hallgatlak titeket. -mondtam kissé ridegen.
-Szeretnénk bocsánatot kérni tőled, amiért olyan csúnyán viselkedtünk veled!-mondta lányom és fiam szinkronban.
-Ugye tudjátok, hogy nem csak rólam volt szó? -kérdeztem anyai szigorral.
-Természetesen ez lenne a másik dolog, hogy megígérjük, hogy nem lesz több ilyen, legalább is próbálunk felnőtthöz méltóan viselkedni. -monda lányom és nekem nevetnem kellett. Senki sem kérte, hogy hamarabb nöljenek fel, mint az átlag, bár tény, hogy ők maguk sem átlagosak.
-Nos nem igazán ezt kértem tőletek, szóval most inkább vonuljatok vissza a szobátokba és gondolkodjatok tovább, mert ez közel sem volt ahhoz, amit kértem. -mondtam kissé feszülten, amire gyermekeim kissé megfutamodtak, de még nem mentek el.
-Nos, akkor még csak annyit, hogy már bocsánatot kértünk egymástól, de ha kell, akkor előtted is megtesszük, hogy tudd igazat mondtunk. -ajánlotta lányom, én pedig intettem kezemmel, hogy mindent bele.
-Matthew sajnálom, hogy olyan bunkó voltam veled és nem vettem figyelembe az érzéseid! Meg tudsz nekem bocsátani? -kérdezte Heloise testvérétől, amire fiam bólintott majd ő is bocsánatot kért.
-Megbocsátok. Tudom, hogy igazad volt részben és én is épp oly bűnös voltam, mint te. Kérlek te is bocsáss meg nekem, mert szintén szörnyen viselkedtem veled. Pedig ez nem volt illendő egy nővel szemben. -mondta fiam és kihangsúlyozta a nő szót. Persze ezzel kedvezett lányomnak.
-Szent a béke. -nyújtotta a kezét Helois Matthew felé. Majd megölelték egymás. Annyira jó volt őket így látnom, hogy közel voltam a síráshoz is.
-Na gyertek ide!- mondtam és egy szoros hármas ölelésre került sor. Aztán ehhez a hármashoz csatlakozott szerelmem is és így négyen öleltük meg egymást. Egy nagy család. És csak remélni mertem, hogy ez örökre szól.