2. fejezet-AZ első iskola nap

Sziasztok! Tudom, tudom. Azt írtam, hogy nem tudom hozni a fejit, de meggondoltam magam, mert hirtelen kedvet kaptam befejezni a fejit. Remélem, hogy tetszeni fog nektek és bocsi, hogy "becsaptalak" titeket! :)

Jó olvasást! Komikat! Puszi!

Bella szemszöge:

Reggel hatalmas nyüzsgéssel indult a napom. Ide-oda rohangáltunk, mivel ma van az iskola kezdés. Ahogy megbeszéltük, úgy fog minden történni. A gyerekek izgatottan várják az első iskola napot, mivel eddig csak általános iskolába járhattak. Nekik most kezdődik el az élet és a vele járó kamasz kor. Igyekszenek betartani a terv minden egyes részét. Jól a fejükbe vésték a szerepkörüket.
Én kevésbé vagyok olyan izgatott, mint kellene, mint mások.
-Anya menjünk már!-kiáltott lányom és én egy mély levegő után elindultam ki a kocsihoz.
-Biztosan jó ötlet ez? -kérdeztem, amire Edward és a többiek is rám emelték tekintetük.
-Mire gondolsz édesem? -jött mellém szerelmem.
-Csak arra, hogy biztos jó e az, hogy én iskolába menjek. Ti mondtátok, hogy furcsán viselkedek és őszintén szólva mostanában jó magamban sem tudok megbízni. -magyaráztam, amire Edward sértődötten arrébb slisszolt.
-Most mi van már megint anya? -kérdezte hisztérikusan Heloise.
-Ez most a felnőttek dolga és nem a tied. Kérlek szállj be a kocsiba és maradj veszteg!-parancsoltam rá, amire naná, hogy eggyel több "ellenségem" lett. Már két embert is ki kell engesztelnem. Akarom mondani vámpírt, de teljes pontossággal akarom kijelenteni, akkor egy vámpírt és egy fél vámpír-vadászt kell kiengesztelnem. Remek! Legalább az unalmas órákon lesz mivel elfoglalnom magam.
-Tudjátok mit, inkább most menjünk. Nagyon fárasztó az állandó hisztizés ebben a családban.-mondtam és amikor be akartam szállni szerelmem kocsijába, mivel mi a Volvoval megyünk, megszédültem. Egy nem tudom hányad részben vámpír és vadász elveszheti az egyensúly érzékét? Úgy néz ki, hogy én mostanában elég selejtesen viselkedem. Nem tudom mi van velem. Nem értem saját magam. Még éreztem, hogy valaki két oldalról elkapott, de aztán semmire sem emlékszem.

A következő emlékem már az volt, amikor Carlise fölém hajolt és valamit mondott, bár semmit sem értettem. Hatalmas fájdalom nyílalt a testemben több helyen. Elviselhetetlen volt. Mintha sósavat öntöttek volna a bőröm alá és ott marná fel a húsom. Aztán hirtelen elmúlt és sikoltásom is elhallgatott, majd úgy pattantam fel, mintha mi sem történt volna.
-Elkésünk a suliból! -kiáltottam, és abban a pillanatban szerelmem magához ölelt, mintha most tudta volna meg, hogy valami halálos bajom van, de én még nem is tudom...Baromság!
-Shhh! Semmi baj szerelmem én melletted leszek és segítek, ahogy csak tudok! -mondta. Még láttam, hogy Carlise udvariasan kioson a szobából és ketten maradtunk.
-Sziasztok! Anya nagyapa most mondta, hogy már felébredtél! Fáj még valamid?-aggódott értem lányom. Megjegyzem nem tudom mi a baja itt mindenkinek.
-Nem már jól vagyok. Köszönöm! Nem értem, miért kell mindent eltúlozni. -vetettem fel a véleményem, amire hirtelen csend lett.
-Mi a baj? Vagy inkább helyesbítek. Mi a bajom? -tettem fel a kérdést és szerelmem és lányom szeme hirtelen összetalálkozott és az a nézés senkinek sem tetszett volna. Valamit eltitkolnak előlem.
-Anya! Szia! Csak most hallottam, hogy már ébren vagy. Mi újság? -kérdezte fiam aggódva és megölelt.
-Tudtommal semmi, de kérdezd apádékat, mert pont a beteg az, aki semmit sem tud az állapotáról.-mondtam és felkeltem az ágyról. Természetesen egy kicsit megszédültem. Edward segíteni próbált, de most túlságosan haragudtam rá ahhoz, hogy engedjem ezt a figyelmességet.
-Engedj el!-förmedtem rá, ő pedig riadtan kapta vissza kezét az előbbi helyére, én pedig kiszaladtam a helyiségből.

Mindössze 20 perc nyugalmam volt, amikor hallottam, hogy valaki közeleg felém. Épp a kedvenc helyemen voltam. Az utóbbi időben elég sokat tartózkodok itt. Ez az én rétem, aminek közepén végig megy egy patakocska és a patak egy vízesésből keletkezik.
-Anya? Beszélhetnénk? -kérdezte Heloise.
-Hát ha nagyon fontos. -mondtam, bár most nem vágytam társaságra. Jó volt, hogy egy ideig nem voltak gondok, szabadon engedhettem elmém és elszakadtam a világtól. De most újra vissza kellett jönnöm.
-Jól vagy?-tette fel a következő kérdést.
-Mégis mihez képest? -kérdeztem vissza.
-Anya, figyelj én a helyedben nem idegeskednék, mert nem tesz jót neked és senkinek sem. -tette még hozzá.
-Ez úgy hangzott, mintha most próbálnál felnőttesen viselkedni. Pedig még csak egy napot töltöttél középiskolában. -gúnyolódtam, amire lányom láthatóan a szívére vette a szavaimat. Jelen pillanatban ez sem érdekelt.
-Anya, kérlek! Ne haragudj rám! Hallod? Én nem tehetek semmiről. -könyörgött lányom és sírni kezdett. Dühös lettem. Dühös magamra és egy kicsit a lányomra is. Dühös voltam rá, mert pont én nem tudhatok a bajomról, pedig rólam van szó és ő ebben segít az apjának. És még azt meri állítani, hogy nem tehet semmiről. Dühös voltam magamra, mert hagyom, hogy lányom itt sírjon és a bocsánatomért esedezzen.
-Anya kérlek mondj már valamit!-kérlelt Heloise és én felpattantam eddigi helyemről.
-Minek beszéljek, ha ti sem beszéltek? ÉS ne gyere azzal, hogy te nem tehetsz semmiről, mert apád bűntársa vagy. A hallgatás is ugyanolyan bűn, mint a többi. -mondtam és tovább álltam. Semmi kedvem nem volt most se a lányomhoz, se senki máshoz. Ki kellett szellőztetnem a fejemet egy kicsit, mert különben felrobbanok és az bizony már senkinek sem lenne jó.
Még hogy nem tehet semmiről sem. Lehet, hogy egy kicsit túl szigorú voltam? Nem, hiszen ők is ugyanolyan kegyetlenek velem szemben, mint ahogy most én voltam a lányommal. Sírt és én még csak meg sem hatódtam ettől. Na jó azért ez túlzás, de fagyosan magamba zártam az igazi érzéseimet és ellenkeztem az anyai ösztönömnek, ami azt súgta, hogy abban a percben meg kell ölelnem a lányomat, hiszen sírt. De én nem tettem. Rossz anya vagyok...


Heloise szemszöge:

A reggeli incidens után egész nap azon járt az agyam, hogy mi történhetett anyával. Vajon komoly baja van, vagy csak a mostani sok idegesség tehet róla. Szerencsére a kocsi vezetés gondját megoldottuk, mivel nekem is és testvéremnek is van jogsija. Már csak az volt a kérdés, hogy apa kire meri rábízni az autóját. Természetesen én vezettem. Akár mennyire is hihetetlen én előbb szereztem meg a jogsimat, mint Matthew, mert akkoriban őt nem igazán érdekelték még a kocsik, de aztán kedvet kapott miután nekem sikerült letennem a vizsgát.Na jó nem mondom, hogy olyan régóta van, de még év végén szereztem apámtól és kaptam egy jogsit. Természetesen még nem vagyok annyi idős, hogy legyen, de ez a hamisítottnál nem számít. De ha ennek az évnek vége, akkor leteszem hivatalosan is.
-Nem tartod furcsának ezt az egészet, ami anyával történik? -kérdezte Matthew.
-Tulajdonképpen én is éppen ezen törtem a fejemet, hogy nagyon is furcsán viselkedik mostanában anyu. Mintha valami baj következne be. Nem is tudom. Talán butaság. -magyaráztam iménti gondolatmenetem.
-Nem butaság szerintem. Én is hasonlóképp gondolkoztam. Anya megzakkant az biztos. Azért rögtön az első nap hiányozni a suliból, hát rendesen megoldotta anya. -felelte Matthew. ÉS lehajtotta a fejét. Az út további részében nem is szóltunk egymáshoz. Az órarendünk szinte ugyanaz, kivéve, hogy amikor nekem spanyol órám van, akkor neki német, és néhány plusz óra is délután eltér. Azért hiába vagyunk ikrek, vannak dolgok, amikben eltérünk egy kicsit.

Az iskolába beérve nagyszerű érzés fogadott. Annyira más, mint az általános. Ha úgy nézzük, akkor mondhatjuk, hogy ma beléptünk a felnőtt életbe. A nagy betűs élet pedig még csak ezután jön. Remélem, hogy itt is sok barátom lesz. Sajnos az előző lakhelyünk elhagyásával a barátaimat is ott kellett hagynom. Nagyon hiányoznak nekem. Talán éppen ez az, ami miatt anyával és apával néha csúnyán viselkedek. Valahol mélyen van egy énem, ami akaratom ellenére kimutatja az érzelmeimet.

Az első óránk angol volt. Hiába angol nyelvtanból volt mit fejlődnie testvéremnek. Mindig én szoktam őt korrepetálni. Vicces. Hiába a vámpír memória, ő akkor sem tudja. Azt hiszem, hogy a napom hamar véget ér, hiszen az első 4 órám könnyű. Angol, matek, spanyol és irodalom, aztán megyünk enni. Miután pedig jól laktunk jöhet még egy irodalom és egy matek. Vállaltam egy csomó plusz órát, mivel nem sietek haza. Oda, ahol szinte soha sincs egy normális szabad percem. Semmire. Így a nap legnagyobb részét az iskolában fogom tölteni, amilyen hosszan csak tudom. 8. és 9. órára felvettem egy rajzszakkört és egy zongora órát. Ezek mindig is kikapcsolnak. Amióta csak az eszemet tudom, imádok rajzolni, festeni és minden mást, ami művészet. Zongorázni pedig már egész kicsi korom óta tudok. Apa tanított meg rá. Mindig is szerettem, ahogy játszik a zongorán és egy nap,amikor ott ült és ugyanúgy, mint minden nap zongorázott nekem, odamentem hozzá és felcsimpaszkodtam mellé a székre, majd onnan néztem, ahogy bűvöli a hangszert. Szinte azóta zongorázok, hogy járni tudok. Egyszerűen fantasztikus érzés, amikor néhány billentyű leütésével olyan gyönyörű dalt lehet játszani, amit még elképzelni sem lehet. Fantasztikus. Apa biztos őrülni fog ennek a plusz órámnak. Persze ő mindig is őrült, bármit is csináltam. Ő nem olyan szigorú, mint anya. Ha valami gond van, akkor mindig apához menekülünk, hogy megvédjen anya elől. És hát apa nem tud ellenállni nekünk. Sosem.

Matthew már egy órával ezelőtt hazament, mivel ő mára csak egy plusz órát vett fel. Így csak 8 órája volt. Ő sem szeret otthon lenni, és tudom, hogy az órái után sem megy azonnal haza, hanem egy titkos helyre megy, ahol játszani szokott a gitárján. Ő is apától tanult hangszeren játszani. Régen ő is zongorával kezdte, de neki nem igazán jött be ez a hangszer, de aztán egyszer megtalálta apa szekrényében a gitárját és magától próbálkozott a padláson. Ám egy nap úgy 4-5 évvel ezelőtt lebukott és azóta apámtól tanul játszani azon. Nagyszerűen játszik ő is. Ezt őszintén bevallhatom. Büszke vagyok rá!

Amikor hazaértem. Nagy feszültség fogadott otthon. Mindenki a nappaliban ülve várta, hogy anya magához térjen. 20 perc elteltével már én is teljesen feszült lettem. Nyomasztott a légkör is, ezért elindultam fel az emeletre, hiszen jogom van látni anyámat, ha baja van. Éppen, amikor felértem, akkor lépett ki a szobából nagyapa és elég szomorú képe volt.
-Hogy van? -kérdeztme azonnal, amire rám emelte bánatos szemeit és egy sóhaj után mesélni kezdett.