14. fejezet-Szerelmünk gyümölcsei:

Sziasztok! Nagyon köszönöm az előző fejinél a 3 komit...nagyon őrültem a lelkesedésnek, meg minden. <3

Meghoztam a következő fejit és már csak pár feji van vissza, aztán jön a folytatása, a 2. könyv... Na de komikat! Jó olvasást! Puszi!

Minden elsötétült és már nem is érzékeltem semmit sem a külvilágból. Fájt mindenem és nem tudtam, hogy élek-e még, vagy már nem. Megvan-e a gyerekem, bár valamiért azt érzem nem egyetlen jövevény lesz. Nem halhatok még meg. Nem még látnom kell a picikém, vagy picikéimet. Felordítottam, de most nem érdekelt, hogy látják a gyengeségemet, mert ez most jó jel volt. Ez azt jelentette, hogy még élek és érzek, harcolok. Harcolok a halál ellen. Hirtelen láttam Edward képét előttem és mosolygott rám. Mosolya meleg volt és elég erőt adott a harchoz, ahogy a tudat is, hogy anya leszek.
-Bella tarts ki! Mindjárt itt lesz Jane is és segít csak maradj velem! Kérlek! -hallottam egy aggódó angyal hangját. Most hallucinálok, vagy tényleg egy angyal térdel mellettem?
-Áu! -ordítottam, hiszen egy újabb fájdalom nyílalt belém. A bordáim már teljesen összetörtek és azt hiszem már a medencém sincs rendben.
-Ez az kislány! Inkább nyomj és ne gondolj a fájdalomra! Erős vagy, mindig is az voltál. Én tudom, láttalak! -mondta és most már teljesen biztos voltam benne, hogy egy angyal az, hiszen csak ők tudnák nyomon követni az életemet.
-Segíts! -könyörögtem rekedt hangon. Alig volt már erőm ahhoz is, hogy ébren maradjak.
-Itt vagyok, nem sokára jobb lesz, hidd el! -mondta kedvesen. Talán hittem is neki, de most csak egy valakire tudtam koncentrálni, szerelmem arca jelent meg előttem, amitől nyugalom határolta lelkemet.
-Edward ne menj el! -mondtam. Égtem és patakzott a testem. Valami elkezdett vágni belülről. Olyan volt, mintha belülről emésztene fel valami. Fájt. Fáj! Fáj! Fáj! Csak ezt kattogta agyam és nem tudtam másra gondolni, csak a gyilkos fájdalomra. Ez kínzás volt még számomra is.
-Jézusom! Jönnek! -ordítottam és eztán már csak két hűs kart éreztem a homlokomon.
-Teljesen felment a láza. -mondta egy másik angyal.
-Jane szenved. Segíts már rajta! -kiáltotta a másik.
-Euphrosyne ezzel most nem segítesz. Inkább hozz vizet és törölközőt! És még találsz némi gyógyszert a fürdőszoba szekrényben. Hozd ide! -utasította és éreztem, hogy valamit a hasamhoz nyom, majd belemélyeszti oda, ahol az imént azt a furcsa fájdalmat éreztem. A másik visszajött és belém szúrt valamit. Azt hiszem tű volt az, de a hatásából ítélve érzéstelenítő volt, mert egy kicsit enyhítette a fájdalmamat. De még így is iszonyatosan fájt. Felszisszentem az éles tárgy által okozott fájdalom miatt.
-Sajnálom Bella, de meg kell mentenem őket is és téged is. -mondta. Hát jól éreztem, hogy ketten vannak. Két kicsi Edward.
-Nem tudom kiszedni őket! -ordította az angyal.
-Próbáld meg! Kérlek! Mentsd meg Bellat! -kiabálta a másik.
Nem! Nem engem kell megmenteni, hanem a két kicsi Edwardot! Kiabáltam, de senki sem hallotta. Vagyis azt hiszem, hogy csak próbáltam kiáltani, de nem találtam a számat, így egy hangot sem tudtam kiadni rajta. Kiszáradtam és nem volt erőm. Elvesztem, és csak pihenni akartam, hogy legyen erőm a piciknek életet adni.
-Nem megy. Túl kemény a burok! Még várni kell. -mondta az angyal.
Elsüllyedtem és tudatlan állapotba kerültem. Egy időre, mert nem hagyom, hogy meghalljanak...

/3 nappal később/

-Bella? -pofozott meg egy kőkemény kéz és én fájdalmasan felnyögtem, hiszen feléledt bennem a fájdalom, ahogy felébredtem.
-Áu! -ordítottam és ösztönzést éreztem a hasamnál, hogy nyomjak, de nem ment. fájt!
-Gyerünk kislány! Menni fog! Nyomd! -mondta az egyik.
-Miért nyomjon, ha egyszer császárral kell világra hozni őket? -értetlenkedett a másik.
-Mert túl sok időt vesztettünk azzal, hogy elvesztette az eszméletét és ha nem nyomj, akkor a piciket sehogy sem tudjuk ösztönözni arra, hogy kaparják ki magukat. ÉS akkor Bella meghal és talán a picik is. -magyarázta és megijedtem. A picik nem halhatnak meg. Nem azt nem engedem.
-Mentsd meg őket! Kérlek! -mondtam, de többre nem volt erőm. Szükségem volt a szüléshez.
-Rendben. De ehhez neked is segítened kell. Segíts nekem! -kérlelt és én nyomni kezdtem, bár nagyon fájt. Nem bírtam tovább. Olyan volt, mintha belülről szétszakadnék. Meghalok, de ők élni fognak. És ez erőt adott nekem. Lehet, hogy nem látom többé életem szerelmének gyönyörű, önfeledt mosolyát, soha nem látom majd nevetni, ahogy a gyerekeinkkel játszani fog. De igen. Csak nem leszek közvetlen közelben. Távolról nézem majd őket a nap sugaraival simogatom és a csillagok ezreivel csalok mosolyt arcocskájukra. A hold világítja meg útjukat és a természet lesz az aki neveli majd őket. Edward lesz az apa, gondoskodni fog róluk és szeretni fogja helyettem is őket. Mesél neki majd egy szerelmes lányról, aki beleszeretett az ő bronzvörös hercegébe és két csodálatos gyermeknek ad életet, akik nagyon fogják szeretni apjukat. Ha én nem is, de ott lesz nekik Edward, Esme, Carlise, Alice, az öcsém Jasper és Rosalie, Emmett is.

A fájdalom egyre erősebb lett és egy nagy reccsenésre lettem figyelmes. Egy reccsenésre, amit iszonyatos kínszenvedés követett. Meghallottam, ahogy felsír. Tudtam ő az, aki az én kicsi másom. Aztán a másik a kicsi Edward más. Olyan gyönyörűen csilingelt a hangja, mintha csak az apukájukat hallanám.
A mellkasomra nehezedett két kicsi súlyocska és megpillantottam a két kicsi jövevényt. Nem tévedtem. A kislány rám hasonlított, bár volt benn nagyon sok tulajdonsága, ami szerelmemre emlékeztetett. Aztán ott volt pici Edward, aki tisztára, mint az apukája.
Szememből öröm könnyek kezdtek potyogni, ahogy rám emelték tekintetüket és mintha már most értelmet látnék felfedezni a kis szemükben, aztán arcomhoz nyúltak és megmarkolták a kicsi ujjaikkal azt. Én pedig puszit leheltem a két kis kacsóra.
Lányomnak megcsillant a szeme és én már is tudtam, mi lesz a neve.
-Helois Josephine Cullen. -mondtam, amire gőgicsélni kezdett, bár nekem gyönyörű kacaja egy muzsikára emlékeztet. Aztán a fiú duzzogni kezdett és nevettem, bár ezt nem kellett volna, mert nagyon fájt mindenem.
-Te pedig...Matthew Randolph Cullen. -mondtam és láttam, hogy nagyon tetszett neki. Aztán arcomhoz nyúlt és gondolatban azt mondta szeretlek, ahogy lányom is.
-Én is titeket! -mondtam és valami nagyon furcsát éreztem. A fájdalom, ami eddig szűnni kezdett, most újra kínzott engem.
Felordítottam, de már mindegy volt. Éreztem elvesztem és senki sem menthet meg. Süllyedni kezdtem és a tenger túl mély volt ahhoz, hogy visszaússzak a felszínre. Éreztem, hogy a szívem az utolsókat dobbantja és én eltűnök örökre. Pedig még csak most élveztem igazán az életem, amikor végre szerető családra leltem. Megtaláltam az öcsémet, a szerelmet, barátokat, családot és most a gyermekeim által teljes lett az életem. Emlékeim fejembe tódultak és csak jöttek és jöttek. Még hallottam, hogy valaki kiabál és hangjával próbál visszarántani  a tenger felszínére, de már késő, elvesztem. Meghaltam és még csak el sem tudtam, búcsúzni Edwardtól és mindenki mástól. Szeretlek titeket! Örökre!

13. fejezet: Egy új barátság:

Sziasztok! Nagy nehezen jött össze az a 3 komi, de végül is már megvan, szóval ahogy ígértem itt a feji. Remélem, hogy tetszeni fog nektek és megér pár komit! Jó olvasást! Komikat a következőért cserébe! Puszi! 

U.i.: Amúgy senki sem találta el, hogy ki ez a személy... :)

-Köszönöm! Nagyon illetlen vagyok, hiszen még be sem mutatkoztam. A nevem -Isabella Swan. De a barátaimnak csak Bella. -mondtam és kezet nyújtottam, amit  gondolkodva, de elfogadott.
-Szia! Az én nevem pedig Jane Volturi- mondta és nagyon meglepődtem, mert már nagyon sokat hallottam erről a névről.
-Nagyon sokat hallottam rólad, de most az ellenkezőjét látom rajtad, mint amiket csiripeltek a madarak. -mondta kissé viccesen, hogy oldjam a név hallatán a feszültséget.
-Nos ennek őrülök, mert a látszat néha csal, ahogy a madarak is. -mondta és a végét már elmosolyogta. Nagyon szép volt a mosolya. Gyakrabban kellene játszani a mimikájával. Bár van benn valami rossz. Valami rejtett szomorúság.
-Remélem, hogy jól meg leszünk ketten, ha esetleg neked sincs ellenedre, hogy ismerkedjünk. -puhatolóztam és meglepettségemre szinte azonnal bólintott és kapott a lehetőség után.


/pár hónappal később/
A pocakom már akkora, mint egy lég balon, sőt. Nem tudom, hogy ennek ekkorának kellene-e lennie, mert még nem voltam terhes.
-Bella! Hoztam neked valamit. Azt hiszem rájöttem, hogy mi az, ami segítene azon a furcsa érzéseden.-kiabált a földszintről Jane. Igen ő az. Nagyon jóban lettünk. Úgy érzem megtaláltam azt a lányt, aki mellett biztonságban vagyok, már Edwardon kívül. És találkoztam még valakivel. Nagyon sok minden történ azóta, hogy elhagyta az életemet, hogy megmentsem azt, aki egy darabot ad nekem az elvesztett szerelemből, a családból és minden jóból, ami a múltam képezi.
-Ne butáskodj már. Hiszen ez neked kell nem neki. -szólt közbe a másik nagyon fontos személy az életemben. Ő Euphrosyne. Ő az én őrangyalom. Persze most azt hiszitek, hogy megőrültem, de nem ő tényleg őrangyal. Egy személyre szabott angyal és csak egy feladata van, hogy engem, Isabella Marie Swant életben tartson, megvédjen minden rossztól, ami engem érhet a terhességem alatt. Az istenek nem vették számításba, hogy egy vámpír is itt van mellettem és persze rá is mindenben számíthatok, mert ő a barátnőm, sőt talán még annál is több. Ők ketten olyanok nekem, mintha a testvéreim lennének. Bár Jane úgy néz ki, mintha a húgom lenne és még vámpír időben is annak számítana, szóval mindegy is. Euphrosyne pedig már akkor rám várt, amikor én még csak terveben voltam.
-Lányok, elég legyen. Hadd döntsem el én, hogy mit vesz be a gyomrom és mit nem. Oké? -kérdeztem felháborodva.
-Sajnálom, de Euphrosyne nem hagyja, hogy segítsek. Tudod van egy elméletem, ami nem is annyira hülyeség. -magyarázta.
-Hallgatlak! -egyeztem bele, hiszen azzal, hogy meghallgatom még nem halok bele.
-Nos, ugye Edward vámpír...-kezdte és én a neve hallatán nagyon szomorú lettem. Valami felszakadt bennem, amiről eddig azt hittem, hogy begyógyult. Persze soha sem hittem azt, hogy teljesen elfelejtettem, hiszen nem tudnék belenyugodni, hogy el kell hagynom azt a lényt, aki az életemet jelenti.
-Látod, én megmondtam, hogy ezzel meg fogod bántani őt. -kezdte Euphrosyne. Persze ő is csak jót akart, de nem hagyhatom, hogy miattam búslakodjon Jane.
-Figyelj Euprhosyne! Tudom, hogy csak jó akartál és te is Jane, de azzal, hogy ha nem ejtitek ki a nevét, még nem felejtettem el őt, csak...nehéz. -fejeztem be a mondatot.
-Ne haragudj! Én tényleg csak az ötletem miatt eset róla szó.- kért bocsánatot Jane barátnőm.
-Nem tettél semmi rosszat, szóval ott tartottunk, hogy Edward vámpír és...? -mondtam a végét inkább már kérdésként.
-Nos ige, mivel ő vámpír és te valami más vagy, így a benned növekvő lény egyszerre lesz Edward és te. -mondta, bár így egy kicsit érthetetlen, de a lényegét felfogtam.
-Szóval szerinted az én kis pocaklakom félig vámpír? -kérdezte, hogy jól értettem-e az elméletét.
-Nos igen, valahogy úgy. Ezért érzed magad olyan furcsán, mert neki kell egy kis...-magyarázta, de nem merte befejezni és Euphrosyne felé pillantott.
-Egy kis vérre? Nyugodtan mondd ki, ha erre gondoltál. -mondtam.
-Eltaláltad. Folyton eszel, de így is egyfolytában éhes vagy, ami azt jelenti, hogy nem azt eszed, amit ő kíván.
-Rendben van. -mondtam ki a válaszomat a fel nem tett kérdésre.
-Micsoda? Ez undorító. Nem teheted ezt, hiszen ezt csak ők képesek meginni. -förmedt el Euphrosyne.
-Biztos vagy benne? -kérdezte aggódva Jane, amikor meglátta, hogy egy kicsit rosszul lettem a gondolattól, hogy mit kell lenyelnem a kicsim élete miatt.
-Igen. -mondtam egy nagy nyelés kíséretében, majd a bögre felé nyúltam. Lassan az ajkam felé vettem az irányt és a bögre megérintette azt, majd megéreztem a meleg és még mindig friss vért. Egy kicsit rám jött valami rosszul lét, ami miatt abbahagytam az ivást.
-Mi az? Szólj, ha inkább valami mást hozzak. -mondta Jane.
-Nem ez megfelel, igazán finom csak egy kicsit émelyegni kezdtem, de ez kifejezetten jó. Mi ez? -kérdeztem.
-Vér, hisz tudod. -mondta meglepve.
-Nem. Úgy értem milyen vér?
-Állati vér, mivel tudom, hogy az ember vért meg sem közelítenéd. És amúgy oroszlán, bár nekem nem ízlene, de talán még megkedvelem, hiszen az állatvérét sem kedveltem és általad megszerettem. Aro ezt nem is nézi jó néven, de már tudom, hogy másként is lehet élni. -mondta és gondolatai egy kicsit elkalandoztak.
-Értem. -mondtam és megint ő jutott eszembe. Az ő kedvence is az oroszlán és most valahogy meg is értem, hogy miért.
-Valami rosszat mondtam? -kérdezte Jane.
-Nem dehogyis, csak megint...-kezdtem, de nem hagyták, hogy befejezzem.
-Megint ő jár a fejedben. -fejezte be helyettem Euphrosyne.
-Igen. -helyeseltem a mondatát.
-Hát ne tedd! Még ne! -mondta Jane, mintha az olyan egyszerű lenne.
-Mégis miért ne tenném? -kérdeztem értetlenül.
-Mert szomorú leszel tőle. -kaptam a választ Euphrosynetól.
-Ha szeretsz valakit, az a valaki szomorúvá tehet téged, néha még magányossá is. De olyan boldoggá is, amilyen még nem voltál. -feleltem egy idézettel. Szerintem ez nagyon igaz volt a szerelemre.
-Igazad van, de az életedet kockáztatod. És minden ellenetek van. -mondta Jane.
-Ha két ember összetartozik, végül egymásra találnak, ha minden összeesküszik is ellenük. -mondtam nemes egyszerűséggel.
-Na jó mára elég legyen a bölcs szavakból, de legfőképp a szomorkodásból, mert a picurkáknak most enni kell, aztán az anyuka lepihen, mert így ők is pihennek. -magyarázkodott Jane.
-Igen is kapitány! -szalutáltam a kezemmel és mindenki nevetni kezdett.
A testem és minden mozdulatom nevetést hazudott, de ha belém látnának, akkor látnák azt, hogy a lelkem szomorú. Mélységesen szomorú és elhagyatott a másik felem nélkül.
Álmaimban meglátogattam szerelmemet. Újra éltem a múltam, a régi életemet, amikor még boldogan nevettem Edward karjaiban.
Hirtelen fájdalom hasított a hasamban és a medencém éreztem, hogy reccsent. Felijedtem és a hangom állatias ordítást hallatott.
-Bella? Mi a baj? -rohant be az ajtón Euphrosyne.
-Hol van Jane? -kérdeztem aggódva, hiszen ő is segít nekem a szülésben.
-Elment, hogy ha felébredsz, legyen kéznél vér.- mondta idegesen barátnőm.
Aztán egy hatalmas sikoly és éreztem, hogy valami megint reccsent, de ez most más volt. Ez sokkal fájdalmasabb, hirtelen minden elhomályosult és úgy éreztem itt a vég.

Új blog!

Sziasztok! Igen jól látjátok, ma létrehoztam egy új blogot, ami szintén alkonyatos témájú lesz. Már olvashatjátok is! Remélem, hogy legalább ennyire fog tetszeni ez is, mint az eddigi történeteim! Ha van időtök és kedvetek, akkor kukkantsatok be ide:

http://ordogiszerelem-bybarbie.blogspot.com/


Jó olvasást! Puszi!

12. fejezet:Menekülj a családodért!

Sziasztok! Nagyon őrülök, hogy az előző fejinél olyan hamar lett meg az a bizonyos  3 komi! <3

Ahogy a sok kedves szónak is, amit a 3 komizó írt nekem. Ez nagyon sokat jelentett. Ahogy ígértem, ha megvan a komi határ, jön a kiírt időpontban...Na de kicsit gonosz módon rövidebbre írtam és haragudni fogtok, de függővég...:) Na de a köviben megtudjátok ki az ismeretlen, aki nem is annyira ismeretlen....Na e elég a fecsegésből! Jó olvasást! komikat! Puszi!

Reggel ismét arra az álmomra riadtam fel, ami nemrég volt. Tudtam, mélyen legbelül éreztem, hogy ez a jövő. Nem kellett ide képesség, hogy tudjam Clio valóban megteszi, amit a levelében írt. Olyan érzésem támadt, hogy még ma elfog jönni hozzám a mentor és akkor, majd akkor nagy baj lesz. Elterveztem, hogy elmegyek itthonról, hiszen én most nem tudnék harcolni, másrészt meg, ha elmegyek és a vámpírok egyedül maradnak, akkor nem bántja őket a mentor. Látni fogja, hogy ők jó vámpírok és nem bántja majd őket, így épségben és harc nélkül túl élhetik és én pedig nem kockáztatom a gyermekem életét. Senkit sem találtam itthon, ezért gyorsan kocsiba szálltam és bementem a városba, hogy ne csak az ösztöneim súgják, hogy valóban állapotos vagyok-e, hanem biztosan tudjam egy teszt által. Megéheztem, ezért vettem magamnak egy mini pizzát, ami tele volt mindenféle finomsággal. Aztán desszertnek ettem egy kehely fagylaltot.
Nem sokkal később, amikor hazaértem még mindig nem volt otthon senki. Csak egy cetlit találtam, amin az állt, hogy pár óra múlva jönnek és valami nagyon furcsát éreztem legbelül. A szívem sajgott és tudtam, hogy valami rossz fog történni. Már tegnap éreztem, és ma reggel is, akkor biztos nem lehet valami jó. Aztán valaki csengetett. Kinéztem,  de sehol senki, aztán visszamentem és amikor becsukni készültem az ajtót, akkor megláttam a földön egy levelet, vagyis nem egészen egy levél volt, hanem csak egy picike cetli. Felemeltem, hogy elolvassam, mi áll rajta.
"Lásd, hogy nem vagyok egy szívtelen dög, előre szólók, hogy fél órád van megmenteni a családod, ha akarod...
Clio."
Féltem, hiszen meg kell tennem egy hatalmas és fájdalmas lépést. Szavakba nem lehet írni, hogy mennyire fájdalmas lépés lenne ez a részemről. Felmentem a szobába és pakolni kezdtem az egyik bőröndbe. Csak pár holmit tettem és egy bankkártyát, ha szükséges. Még írtam egy levelet, amiben leírtam, hogy mi történt...és azt Edward egyik ingének zsebébe rejtettem, mivel tudtam, ott biztosan megtalálja.
A bőröndökkel és a kis táskámmal a kezemben elindultam és nem tudtam mi lesz velem, és mikor fogok visszajönni. Az indulásig még volt 20 perc. Legalábbis, ha Londonba megyek, akkor 20 perc múlva indul. Gyorsan még vettem egy jegyet, mivel már csak egy jegy szólt oda, így én voltam az utolsó. Aztán bementem a mosdóba és megcsináltam a tesztet, amit vettem. 3 tesztből mindegyik pozitív lett, szóval a női megérzésem nem csapott be. Kimentem a mosdóból és éppen akkor hallottam meg a reptéri szolgálatot.
-Kérem a Londonba utazókat, hogy kezdjék meg felszállásukat a gépre. Köszönöm! -aztán egy sípolás jelezte, hogy vége a közleménynek. Elindultam az ajtó felé, ahol fel lehet szállni a gépre. Még utoljára hátra néztem. Nem is tudom mit gondoltam, talán vártam, hogy esetleg jön életem szerelme és elmondja, hogy minden csak álom volté s a boldogságomat nem most dönti romokba egy hisztérikus liba. Sajnos senki sem jött, beszálltam és nincs visszaút.
-Jó napot!-köszönt a jegyszedő és a kezébe adtam a jegyemet, amiről letépte a neki fontos részt és újból a kezembe került a jegy. Éreztem, hogy valami legbelül majd meg hasadt. Fájt. A tüdőmre ólomsúly nehezült. Elvesztem. Nélküled meghaltam. Hova jutottam? Miért kellett így lennie? Igazságtalan vagyok, sajnálom! A sors fintora, hogy amikor végre boldog lehetek, akkor egy olyan valaki adhatja a boldogságom, akinek nem szabadna.
-Jó napot kívánok! Hozhatok valamit inni vagy enni? -kérdezte az utaskísérő.
-Igen egy narancslevet és valami gyümölcsöt ha lehet. -mondtam, mivel ismét nagyon éhes voltam. A hasamhoz nyúltam és nagyon keménynek éreztem. Tudtam, hogy a mi szerelmünk gyümölcse kicsit sem átlagos baba, de azért nem gondoltam volna, hogy ennyire. Orvoshoz nem mehetek vele, hiszen egy nem élő élő és egy vámpír gyermeke van a szívem alatt és ezt nem hiszem, hogy akár a szemének is elhinné valaki. Nincs az az orvos, aki elhinné, hogy egy különleges lény fejlődik bennem.

-Parancsoljon az itala és hoztam pár gyümölcsöt. -mondtam és a kezembe nyomott egy kisebb kosár finomságot. Az italt úgy, ahogy volt egy huzatra megittam, az ételt pedig szép apránként ettem meg. A több órás úton szükségem is volt rá.
Amikor végre megérkeztem, már alig éreztem a lábamat és a fenekemet. Ráadásul nagyon fontos okokból azonnal keresnem kellett egy mosdót, mert az üditő már nem akartam a gyomromban maradni...A mosdóban ismét a hasamra tévedt a kezem és rájöttem, hogy a hasam egy kissé gömbölyödött. Alig hittem el, hogy ilyen gyorsan fejlődik a pocakom, talán 1-2 hónap és már meg is lesznek. Úgy döntöttem, hogy Olaszországba utazom. A mosdóból azonnal a jegyvételhez mentem és vettem egy jegyet a célom felé. Csak 1-2 órát kell várnom és már ott is leszek.

/6 órával később/

Itt sétálok Volterra utcáin és mondhatom, nagyon kellemes itt, bár még mindig nagyon fáj nélküle. Remélem, hogy nem lesz semmi baja, mert abba én belehalnék. Még nem hagyhat el, még el kell búcsúznom tőle, még látnia kell a közös gyermekünket. Ezen és ehhez hasonló gondolatokkal szeltem az utcákat és nem figyeltem a hatalmas tömegre. Hirtelen valami keménynek ütköztem és nagyon megijedtem attól, ami fogadott. Nem hittem el, hogy ki az, akinek így sikerült neki menni.
Szemei izzottak a dühtől és még valami mástól is. Nem értettem, aztán szemét az éppen hasamat óvó kezemre emelte. Azt hittem, hogy valami baj fog történni, de nem így volt.
-Ne haragudj! -kezdtem bocsánatot kérni, hiszen biztosan megsértettem őt.
-Semmi baj, de azért magad elé nézhetnél egy kicsit! -mondta kissé aggódva. Tudtam, hogy a probléma az, hogy ő más, mint én. Más, de mégis annyira nyugtató, ha a közelemben van. Különös érzés fogott el. Tudtam, hogy mi még nagyon jóban leszünk. Nagyon őrültem a szerencsének, őrültem, hogy ez az ütközés jó véget ér és sok közös élményem lesz mellette, talán segít felejteni és segít a visszatérésben is, mert az nem lesz könnyű...Remélem, hogy Edward valaha meg tud nekem bocsátani! Az életemet is odaadnám azért, hogy újra az enyém legyen és megbocsássa a bűnömet. A bűnöm, ami a gyermekünk védelméből áll.
-Sajnálom, de még új vagyok itt és a nézelődésem miatt nem néztem a lábam elé, de nem volt szándékos. -mentegetőztem, amire elmosolyogta magát.
-Már mondtam, hogy semmi baj, de figyelj, mert így könnyen megütheted magad és az nem lenne jó a te állapotodban.
-Igen, igyekszem. -mondtam széles mosollyal, hiszen tudtam, az állapotom alatt a babámra gondol.
-Nagyon szép kismama leszel, ill. ahogy elnézem már most az vagy. -mondta és ezek a szavak nagyon jól estek nekem. Tudtam, hogy kedveskedni próbál, mert az imént kissé gorombán viselkedett velem.
-Köszönöm! Nagyon illetlen vagyok, hiszen még be sem mutatkoztam. A nevem -Isabella Swan. De a barátaimnak csak Bella. -mondtam és kezet nyújtottam, amit  gondolkodva, de elfogadott.
-Szia! Az én nevem pedig ...- mondta és nagyon meglepődtem, mert már nagyon sokat hallottam erről a névről...

Díjacska

Sziasztok ma kaptam egy díjat Musafan-tól! Millió köszönet neki! <3

A díjhoz szabályok is tartoznak, amiket fel kell tüntetni a blogodon!

Szabályok:

1.Egy bejegyzés amiben benne van a díj lógója és a szabályok is fel vannak tüntetve.
 2.Belinkelni azt a személyt akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
 3. Továbbadni 3-5 tehetséges blogtársadnak és ezt tudatni is velük.

 

Akiknek küldöm:

Evcu  http://angels1996.blogspot.com/

Rosalie23  http://egyujeletremenysege.blogspot.com/

Cukorkaa  http://moon-lovee.blogspot.com/

És hát nem tudom, annyi jó blog van és csak párat lehet, szóval csak az említetteknél maradok.

Nagyon köszönöm!!!!

A kövi feji pedig akkor szerdán lesz. Őrülök, hogy kezdtek belejönni a 3 komiba! Köszönöm azokat is és a kedves szavakat <3

11. fejezet-Egy új mentor

Sziasztok! Megkaptam a 3. komit és ezzel teljesítem az ígéretem, hogy akkor lesz friss...Szóval, meghoztam. Jó olvasást! A komi határ most is áll, szóval csak igyekezzetek, ha szerdán akarjátok a következő fejit! Komiakt! Jó olvasást! Puszi!

Ma megyünk vissza erről a csodálatos helyről. Esme szigetén töltöttünk két gyönyörű hetet. Valamiért mostanában olyan furcsán érzem magamat. És reggel arra keltem fel, hogy hánynom kell. Nagyon megijedtem, hiszen mi van ha én...ha én...Nem az nem lehet, hiszen elméletileg én nem is élek. Akkor nincsenek emberi funkcióim. Na mindegy most nem szabad ezen aggódnom, bár ez inkább áldás lenne. Nem is tudom, talán Edward nem is akarná.
-Jó reggelt drágám! -köszöntött szerelmem reggel, amikor a konyhában éppen reggelit készítettem. Persze ezt ő nem is értette. Pár napja folyton enni szeretnék. Magam sem értem.
-Jó reggelt neked is! -mondtam és forró csókot nyomtam az ajkaira.
-Mi jót készítesz? Jó illata van. -mondta.
-Na persze! Neked az ilyen gusztustalan szag. -mondtam, amire nevetni kezdett.
-Na jól van, tényleg. Lebuktam. Valóban elég kiábrándító szaga van. - vallotta be még mindig nevetve.
-Nem baj, én viszont ezt most meg fogom enni.-mondtam.
-Drágám? -kezdte és tudtam, hogy sejti valami nincs rendben, de nem akartam, hogy rájöjjön, ezért közömbös arcra váltottam.
-Igen?
-Miért viselkedsz ilyen furcsán mostanában? -jött az a kérdés, amire most a legkevésbé sem szerettem volna válaszolni.
-Nos, ne aggódj! Csak szeretnék kicsit emberibb lenni, ennyi az egész, hiszen a suliban feltűnne az embereknek, hogy nem eszek, érted? -vázoltam fel neki a helyzetet.
-Jól van értem. Titok. -mondta felemelt kezekkel. Na igen már nagyon jól ismer engem. Amikor szabadkozom, azonnal lebukok előtte. Bár mondjuk ez jól jön, ha bajba kerülünk és csak így tudok neki jelezni, hogy baj van.
-Na jól van mindegy, nem erősködöm, azt hiszel, amit akarsz. -mondtam és most jól tudta, hogy megsértődtem, bár magam sem értettem, hogy miért vagyok ilyen hárpia mostanában. Annyira hisztis lettem, mint még eddig soha.
-Jaj drágám ne csináld már! Sajnálom, akkor hiszek neked! -mondta miközben jött utánam fel az emeletre. Hirtelen megváltozott a hangulatom, de nem mutattam ki, hanem helyette tőrbe csaltam őt. Úgy tettem, mintha haragudnék és becsaptam az ajtót, ő utánam jött és én letámadtam. Megkívántam őt.
-Huh drágám még sosem voltál ilyen vad. -mondta nekem és én megijedtem. Talán nem tetszek már neki? Valamit elrontottam és most kiábrándult belőlem.
-Én sajnálom! Megértelek, ha már nem kellek. -mondtam és a könnyeim már a torkomat szorongatták, de mielőtt bármit is láthatott volna, berohantam a fürdőszobába.
-Butus Bella kérlek gyere ki! Nem csináltál semmi rosszat. Szeretlek! Csak meglepett, hogy ilyen más vagy az ágyban. És az is, hogy ilyen sokszor megkívánsz, bár ez sosem baj. Mármint az sem, hogy más lettél,csak én úgy értettem, hogy...Ahhh...Kérlek szerelmem gyere már ki! -hadarta össze vissza, bár még nem szándékoztam kimenni a mosdóból, mégis jól szórakoztam, kimentem, mert biztosan kellemetlenül érezte magát az ajtó másik oldalán, nélkülem...
-Sajnálom! Én csak nem tudom, mi van velem. Talán még hozzá kell szoknom az új életemhez, vagy nem tudom. -magyarázkodtam, hiszen rendkívül kínos volt a helyzet.
-Tudod mit? Inkább felejtsük el? Rendben? -kérdezte.
-Rendben. Akkor most inkább pakoljunk, hiszen haza kell mennünk és mindössze 2 óránk maradt az indulásig.
-Igazad van, akkor sietnünk kell. -mondta, aztán már el is tűnt és alig 10 perc múlva már az összes bőrönd előttem hevert.
-Mi lenne, ha előbb elindulnánk és talán akkor a te hangulatodnak is jobb lenne. -ajánlotta, és valamiért megint rám tört egy olyan érzés, hogy miattam van minden. Sírni akartam, de most próbáltam visszafojtani, aminek az lett a következménye, hogy a hangom minden mondatomnál elcsuklott.
-Jól vagy? -kérdezte szerelmem.
-I...i..gen. -mondtam, bár a szívem legmélyén majd felrobbantam, mert ilyen szerencsétlen vagyok.
-Istenem, már megint mi a baj? Mit tettem vagy mit mondtam, amivel megbántottalak? -kérdezte kissé feszülten, ami kicsit sem segített, sőt...
-Tudod mit? Igazad van, jobb lesz, ha előbb elmegyünk innen, mert a hangulatom mindent tönkretesz. -idéztem az ő szavait. Mi történik velem? Szinte már teljesen biztos vagyok abban, hogy terhes vagyok. De hogyan? Én nem élek, akkor ez nem lehetne, hogy lehetséges legyen.
-Sajnálom, ha ezzel megint megbántottalak téged! Elhiszed, hogy nem akartam? -kérdezte és közben mélyen a szemeben nézett, hogy lássa, a válaszon egyenlő azzal, amit gondolok.
-Igen, elhiszem és én is sajnálom, de nem tudom mi történik velem? Tényleg nem tudom. -mondtam, bár ez nem teljesen igaz, hiszen már volt egy sejtésem.

/pár órával később/

Végre otthon édes otthon. Már nagyon hiányzott ez a környezet. A családom, illetve az új családom és az öcsém, főleg az öcsém, Jasper. Mindenkit megszerettem, aztán felmentem az Edwarddal közös szobánkba, ahol minden holminkat kipakoltam, bár a végére nagyon elfáradtam, ezért lefeküdtem egy kicsit. Azt hiszem elaludtam, mert olyanokat képzeltem el, amik szerintem nem léteznek.
Álmomban láttam Briant és a kép gyorsan váltott méghozzá a húgára. Clio állt előttem azzal a gyűlölködő tekintetével és tudtam, hogy ez azért van, mert hamarosan eljön értem, hogy bosszút álljon rajtam. Aztán álmomban láttam, hogy Clio híreket ad rólam annak a személynek, aki a mentorom lett volna. Annak, aki most az ő mentora lett, de mellette én is az vagyok, szóval a veszély még mindig nem múlt el. Eljött értem és mindenkit megölt, akit szerettem. Erre az utolsó képre hirtelen felugrottam és zihálva, rémülten néztem körbe a szobában, majd az ajtó hirtelen kicsapódott és szerelmem ijedten szaladt hozzám.
-Jól vagy? Kiabálásokat hallottam. Egyfolytában könyörögtél, hogy valakit ne öljön meg valaki...-magyarázta kissé értelmetlenül.
-Jól vagyok, de félek, hogy ti nem. Eljön. El fog jönni értetek és én egyedül maradok. -mondtam.
-Nyugalom! Ki fog eljönni értünk és miért? -kérdezte kíváncsian Edward.
-Hát a mentorom, vagy Clio, vagy nem tudom. -magyaráztam, bár már én sem voltam benne biztos, hogy ki is lesz a vesztünk.
-Értem. Csak nyugodj meg, mert úgy sem tudnak bántani minket, és ha meg is találnak, akkor továbbállunk.-mondta egyszerűen, de nem lehet. Már nem csak kettőnkről van szó, hiszen nem kockáztathatom az új családom és az egyetlen vérrokonom életét, az öcsémét. Nem. Eszeveszettül rázni kezdtem a fejemet, hogy tiltakozzak, hiszen hang ismételten elcsuklott a rám törő sírástól.
Edward két keze közé vette az arcomat és lágy hangon beszélt hozzám, mivel ez mindig megnyugtatott. Valaki kopogtatni kezdett az ajtón és meg sem várva, hogy engedélyt adjunk neki, belépett azon.
-Sziasztok! Ne haragudj! Jól vagy? -kérdezte Alice.
-Igen most már jól vagyok, csak rosszat álmodtam. Köszönöm, hogy aggódsz értem! -mondtam és megszorítottuk egymás kezét.
-Ez csak természetes, ha a legjobb barátnőmről van szó. Ja igen. Ezt valaki az ajtó elé tette. Jasper hozta az imént, amikor hazaért a vadászatról. -mondta és felém nyújtotta.
-Köszönöm! -mondtam és elvettem tőle a borítékot, amiben valószínűleg egy levél van. Nem volt rajta semmi cím, vagy név. Teljesen üresen állt és tapintásra egy apró levél van benne. Kíváncsian kinyitottam, hogy mit ír a levélben. Remegve kezdtem olvasni, hiszen megismertem az írást. Clio volt és még csak nem is kellett a levél aljéra néznem, ahol mindig minden levelét aláírta. Ezt is jól tudom már, hiszen olyan sokáig együtt éltünk, hárman.
"Kedves Bella!
Biztos vagyok benne, hogy már nagyon vártad a levelemet, de nem ilyen formában. Jól tudom, te arra vágysz, hogy elhiszem neked az összes hazugságodat. Tévedsz! Csalódást kell okoznom neked, hiszen ez a vágyad soha nem fog teljesülni. Már csak azért sem, mert hamarosan érted mennek és ha egy csomó vámpír közelében találnak, akkor neked is véged és a kis családodnak is. soha nem fog teljesülni a boldogságod. Csak a testemen keresztül engedem! Ezt jól jegyezd meg! Soha érted? Soha nem leszel boldog, mert én mindig ott leszek a sarkadban, hogy megnyomorítsam az életed, ami valljuk meg elég hosszú időre szól...
Clio"

A levelet mérgesen vágtam az ágy végéhez. Szerelmem értetlenül nézett engem és meg sem bírt szólalni.
-Mi...mi történt? -kérdezte idegesen. Egy hangot sem tudtam kipréselni a torkomon, ezért csak hadonásztam a kezemmel, hogy olvassa el a levelet és akkor megtudja.
-Ez nem lehet igaz, ez képtelenség. Ne aggódj senkinek nem lesz semmi baja. Érted? -mondta és az utolsó kérdésénél szorosan magához ölelt és ringatni kezdett. Amíg a szigeten voltunk és élveztük a mézes heteinket, kitalált nekem egy nagyon gyönyörű altató dalt. Ezt a dalt kezdte most dúdolni, miközben lágyan, selymesen simogatta hátamat. Nem sokkal később ismét elnyomott az álom. Tudtam, hogy mit jelent az, hogy emberi módon alszok és eszek. Egyszerű, de mégis annyira nagyszerű dolog miatt van. Terhes vagyok, anya leszek. Anya, amire már olyan régóta vágytam. És a tudat, hogy egy olyan lénytől van, akit a világon mindennél jobban szeretek, az még nagyobb örömömre szolgál. Egyszerűen elindult az életem azon szakasza, amikor boldog vagyok és a világot és meg tudnám váltani. Nem ronthatja el most egy megbántott lelkű vadász. Nem, azt nem engedem...Soha!