5. fejezet- Küldött

Sziasztok! Ahogy ígértem meghoztam a fejit, nem szabok komi határt, mert megelégeltem, hogy mindig könyörögnöm kell mindössze 3-4 komiért a 18-ból...blablabla... :(

Szóval tudom, hogy akik eddig rendszeresen írtak, azok ezek után is fognak.. Nem hagynak cserben!

Nekik ajánlom ezt a fejit: Florence Ploody , Liliom és még az a néhány személy, akik néha-néha ír komit! :) Jó olvasást! Puszi!

"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet. "




Matthew szemszöge:


A hétvége csúcs szuper volt. Nagyon boldog voltam. Elmentem a Denali klánhoz, mert már rég látogattam meg őket. Éppenséggel késő este érkeztem meg, így hétfő reggel egy kicsit fáradtan megyek iskolába. Anyuéknak még nem is meséltem, hogy ott volt két új Volturi tag. Nagyon szépek voltak, bár szépségük nem ér fel az én áhítatot szerelmemmel. Belátom, szerelmes vagyok, s ezt Gwendolyn még nem tudja, ahogy más sem. Jó lenne apuval, vagy anyuval beszélgetni egy kicsit. Úgy érzem elhidegültem tőlük. Ez valószínűleg a sok titoknak köszönhető. Annyira szégyellem magam, amiért elhanyagoltam őket, és nem férkőzhettek a bizalmamba. Kerülöm őket és tudom, hogy ezzel megbántom a családom, de a szerelem elvette minden érzékemet és egy gyenge pillanatomban még lebukom apám előtt. Az ő képességétől félek a legjobban. Gwendolyn titka nagyon nagy falat számomra, de a szerelem mindenre képes. Ő is megtartja az én mivoltomat, így kvittek vagyunk. Ő sem szeretne elveszteni engem. Már nem...
-Anyu? -szólítottam meg drága jó anyukám, nagyon szeretem őt. Csak most vettem észre, mennyire szomorú. Biztos miattam, mert nem törődtem eleget mostanában a családdal. Pedig régen elválaszthatatlanok voltunk.
-Igen kisfiam?-virult ki, mint tavasszal a virágok. Én is elmosolyogtam magam. Amikor mosolyog olyan gyönyörű. Az én anyukám a legszebb a világon.
-Csak arra gondoltam, hogy milyen régen volt úgy igazán együtt a család...-kezdtem, amire egyre élénkebb mosoly terült el arcán. Végre miattam boldog.
-Szeretnél egy családi napot?-kérdezett rá arra, amit már percek óta próbálok kinyögni, de nem megy. Túlságosan rég szólítottam meg őt, úgy igazán.
-Igen, valami olyasmire gondoltam és talán bemutatnék nektek valakit.-kezdtem bele a legnehezebb részbe, hiszen eddig nem volt példa arra, hogy egy szerelmemet bemutattam nekik. Ami azt illeti eddig még barátnőm sem volt. A lányok mindig sóhajtoztak utánam, de én nem voltam az a "kihasználom a csajokat, mert úgyis hagyják magukat" típus. Vártam. Vártam, amíg eljön az igazi, akivel igazán boldog tudnék lenni.
-Kiről lenne szó?-lett kíváncsi. Szeme csillogott a boldogságtól. Talán nem is kezelnék olyan rosszul a dolgot.
-Nos egy...egy...-dadogtam, amire elmosolyogta magát.
-Egy lányt szeretnél bemutatni, igaz?-kérdezte kedvesen, amireén bátortalanul bólintottam.
-Értem. És mióta ismeritek egymást?-jött az újabb kérdés, de még mindig nem láttam, hogy feszült lenne, vagy dühös...Ennek semmi jelét nem mutatta.
-Elég ideje ahhoz, hogy azt mondhassam nagyon fontos számomra.-feleltem egyszerűen, amitől anyám szeme könnybe lábadt.
-Mi a baj anya? Valami rosszat mondtam?-kérdeztem ijedten, hiszen most értem el, hogy boldog legyen miattam, erre sírni kezd.
-Nem, de annyira hasonlítasz apádra. Ő is ilyen határozott volt, amikor választott. Bár a szíve ellen senki sem harcolhat.-suttogta, majd megölelt engem.
-Köszönöm!-mondta és nem értettem, mit köszön meg.
-Szívesen, de mit?-értetlenkedtem, amire elnevette magát. Letörölte a könnyeit és magyarázkodni kezdett.
-Azt, hogy újra bízol bennem.-válaszolta két könnycsepp letörlése között. Annyira édes volt, amikor így szipogott.
-Nem szólsz bele, hogy kit választottam?-kérdeztem meg, amitől a legjobban tartottam.
-Miért kisfiam, közétek tudnék állni?-feleltem kérdéssel, amit fontolóra vettem. Valószínűleg az én részemről nem, de mi van Gwendolynnal? Bizonytalanul megráztam a fejem, ő pedig egy apró puszit nyomott fejem búbjára. Szorosan magamhoz öleltem. Annyira rég volt már ilyen megható pillanatunk.
-Köszönöm anya!
-Én is. De most már menj, mert elkésel a suliból. Mi is nem sokára indulunk.-mondta, én pedig úgy tettem, ahogy mondta. Felpattantam a konyha asztaltól, mivel épp a beszélgetés előtt fejeztem be a reggelit, amit kivételesen anya készített.
Felkaptam a táskámat, amiben már minden cuccom bent volt. A kocsi hangos dörömböléssel indult. Az éjszaka fáradalmait eme dorombolással nyújtózta ki magából, majd villám sebességgel indult előre. Amint kiértem a főútra, ahol már mások is vannak, lassabb tempóra kapcsoltam kocsimat.
Megint egy park fele lévő séta kocsikázás-gondoltam magamban és elmosolyogtam magam az édes emlékek hatására.
Gwendolyn lehajtott fejjel, egy apró mosollyal a szája sarkában, baktatott az utcában, ami a park szélén található.
Amikor rádudáltam, hatalmasat ugrott állóhelyében. Felkacagtam, hiszen nem tudtam, hogy ilyen ijesztő vagyok.
-Szia! Nem is tudtam a mai napig, hogy ennyire rémisztő alak vagyok.-jegyeztem meg, amire ő megjutalmazott azzal a bájos mosollyal, amit csak felém villant.
-Szia te szörnyeteg! Azt akarod, hogy itt mentem szívrohamot kapjak?-kérdezte viccelődve.
-Nem venném a szívemre, ha bármi bajod esne.-mondtam, ő pedig közel hajolt hozzám és apró ártatlan puszit lehelt ajkamra. Már ettől az apró gesztustól a fellegekben jártam.
A suliban egy mosollyal váltunk el és egy öleléssel. Ő is és én is siettem az órámra, ami angol volt. Itt volt már húgom is. Helyet foglaltam helyette. Arca sugárzott, bár nem értettem, mi baja lehet.
-Tudtam.-súgta, de nem tudta befejezni, mert a tanár ekkor lépett be az osztályba. Csak kérdőn néztem rá, de nem szólt továbbra sem. Úgy utálom, amikor ilyen idegesítően titokzatos.
A tanár egész órán feleltetett. Szerencsére én és húgom hamar megjegyezzük a tanulni valót, így velünk nem volt gond, ellenben az osztállyal. Minket nem is igazán kérdezett. Egy-két nehezebb kérdés, amit az osztály valószínűleg egynegyede tudna megválaszolni, és már kaptunk is egy-egy ötöst érte.
Büszke voltam magamra, de még mindig volt valami, ami bökte a csőrömet.
-"Mire gondoltál?"-írtam egy papírra kérdésem, hogy ne zavarjam meg az órát.
-"Hallottam, amit reggel anyának mondtál."-írta és akkor minden a helyére kattant. Hallgatózott.
-"Hallgatózol? Mondd csak mióta nem bízol a családba, hogy a hátuk mögött tudod meg azokat, amik nem tartoznak rád?"-háborodtam fel és igencsak dühösen pillantottam húgomra. Mégis mit képzel? Miért nem várja meg, amíg megérik arra a bizonyos bizalomra?
-"Ugyan nem értem miért kaptad fel a vizet? Nem tettem semmi rosszat. Különben is véletlenül hallottam meg, hogy egy csajról van szó. Ennyi. Én pedig már enélkül is biztos voltam benne, hogy miért kerülöd a családod. Ha már a hibákról van szó."-vágott vissza Heloise. Beláttam volt abban igazság, hogy én semmit sem róhatok fel neki, hiszen én sem vagyok hibátlan.
-"Sajnálom! Igazad van."-kértem tőle bocsánatot, amire húgom döbbent arccal nézett vissza rám.
-"Mégis mi a fene ütött beléd?"-kérdezte. Nem értettem a kérdést.
-"Nem értelek."-írtam, de a tanárnő elvette a levelünket.
-Vagyok oly megértő, hogy nem kezdem el olvasni az órai levelezésüket, de ha ez még egyszer előfordul, nemhogy elolvasom, de az egész iskola tudomást szerez erről a levélről...-mondta a tanár, majd az osztályhoz fordult és lassú határozott mozdulattal tépte a legapróbb darabkákra levelünket és a kukában landolt.
A következő órán ismét együtt voltam húgommal, de nem kockáztattam ennél a tanárnál, így nem kérdeztem semmit. Egész órán figyeltem, bár ezt az anyagot már napok óta újra és újra átvesszük, mert az osztály nem érti. Kellene valami korrepetálás féle, hogy az órákon folyamatosan tudjunk haladni és ne csússzunk el az anyaggal. Nehéz lesz ezt a pár órát is behoznia a tanárnak.
Algebra. A diákok kedvenc anyaga. Azt hiszem ez látszik is rajtuk. A tanár olyan szenvedéllyel beszél erről az anyagról. Szerintem, ha tehetné egész évben csak ezt az egy leckét tanítaná nekünk. Talán a tanév végére minden diák megértené az algebra lényegét.
A következő órán külön voltam húgomtól, mivel neki spanyol óra lesz, nekem pedig német. A spanyolt már kívülről fújom, ahogy húgom is. Nem is értem, miért megy arra a tantárgyra, ha egyszer jobban beszéli a nyelvet, mint a tanár.
A németet csak egyszer tanultam, még aputól, de hátha a tanár tud valami újat mondani, bár apu sok éves tapasztalata erről a nyelvről, szerintem felül múlja a tanárnő tudását.
Ezen az órán Gwendolyn is itt van. Ezért valamiért őrülök, hogy nincs itt húgom. Jó az is igaz, hogy ő plusz tantárgynak vette fel a németet, így abból nem muszáj vizsgáznia az év végén. Viszont nem is elleneznék.
Gwendolyn ragyogott, amikor asztalunknál ült és megjelentem az ajtóba. Nem sokkal érkezésem után, jött a tanár is és az óra kezdetét vette. Nagyon sok mindenről beszéltünk az órán. Az egyik feladatnál a padtársunkkal kellett beszélgetni. Természetesen az egész óra németül folyik, hiszen másképp nem is értenénk meg a németet.
A nap további része lassan telt. A plusz órám ma csak olasz volt, amin unatkoztam, mert sajnos Gwendolynnak előbb haza kellett menni, így erre az órára nem jött be. Még alig ment el pár perce, de már eszméletlenül hiányzott nekem.
Óra után egyenesen hazamentem. Most nem volt kedvem semmi máshoz. A szobámba mentem és elővettem a gitáromat, ami már kiskorom óta megvan.
Amikor csak tehettem játszottam rajta, bár mostanában ezt is sokat hanyagoltam.
Ujjaim szabad útra keltek a húrokon és én hagytam. Lassan összekovácsolódott egy saját dal, ami Gwendolynról szól. Gyönyörű dallama belepte az egész szobát.
Valaki lassan bedugta a fejét ajtómon és csendesen helyet foglalt ágyam végében.
Meghatottan hallgatta játékom és a dal végén hatalmas tapsvihar köszöntött. Boldog voltam. Új szüleményem lekottáztam egy hangjegy füzetbe, amit tavaly kaptam, hogy ha saját számokat akarok, legyen mibe írni. Azt hiszem ezt meg kell hálálnom apunak, hiszen tőle kaptam ezt a füzetet. Emlékszem, amikor kaptam és pár napra rá azért szidtam húgomat, mert rajzolt a füzet előlapjára. Most jobban megnézve szép volt az a rajz. Egy színes madár pár repül a hangjegyek közt és vidáman dalra kelnek ők is. Nagy tehetsége van húgomnak, ha rajzról van szó. Gyönyörűen vezeti a ceruzát. A művészet az ő világa...és valahol nekem is, bár én kevésbé vagyok tehetséges, azért még én is szoktam rajzolni...A művészet lelkünk kinyilvánítása és minden művészet, ami belülről jön. Ezt még anyutól tanultam, amikor kiskoromban elkészítettem első rajzomat a családomról. Akkor még vékony vonalakból állt minden tagja a családnak, de anyu azt mondta: "Ne törődj a világ véleményével, ha te így látod a világot, úgy szép. Mert magunk alkotjuk. A véleményünk szüleménye, amit papírra vetünk, vagy szélnek engedünk. Azok is mi magunk vagyunk és ha ezt nem fogadjuk el, magunkat tagadjuk meg."-jól emlékszem minden egyes bölcs szavára és megfogadtam mindent, amit mondott. Úgy tettem, ahogy ő jónak látta és ezt sosem bántam meg, hiszen akkor talán nem is lennék most ilyen boldog.



Heloise szemszöge:

Nem hittem a fülemnek, amikor Matthew bevallotta anyának, hogy egy lány miatt hanyagolt el mindenkit. Nem volt ideje még arra sem, hogy a szobájában csendben ülve, elő vegye a gitárját és játszon rajta. Pedig ez nála nagy szó.
Egy ideje már engem is kerül, pedig régen szinte előbb tudtam meg, ha valami baja volt, mint anyuék. Nem kosarazik velem, ami régen kedvelt közös sportunk volt. Meg a pingpong, amit anyuékkal négyesben szoktunk játszani. Aztán ott a tenisz pálya is, ami gyerekkorunk óta megvan, mert egy hirtelen ötlettől vezérelve játszani kezdtük ezt a sportot. Jól ment, bár már nem tudom mikor nyúltam utoljára tenisz ütőhöz. A suliban jelentkeztem heti egy órában lesz időm teniszre.
Bár eddig csak egyszer tudtam elmenni, az is két hete volt utoljára. Pedig szeretem ezt is, ahogy sok minden mást.
A nap lassan telt. Talán csak azért, mert már nagyon vártam az utolsó két órám, ami felvett tantárgy volt. A 8. órámhoz érve izgatottság hulláma futott át testemen. Nem tudtam miért. A tanár szerint én vagyok eddig a legjobb diákja, bár nem bíztam el magam. Hiszen az ember élete végéig tanul. És ez így jó. Mit kezdene az ember, ha már mindent tudna. Már nem is lenne izgalmas a tanulás játéka.
-Szervusztok gyerekek! A mai napon portrékat fogunk készíteni, még hozzá az új diák segítségével.-jelentette be a tanár és ekkor belépett az ajtón egy félisten. Nem tudtam levenni róla a szemem, annyira csodálatos volt. Egy képzeletbeli isteni fény vette körül testét. Tekintetünk szinte azonnal találkozott és nem tudtunk elszakadni egymástól. Ezt a többiek is észrevették.
-Nos kérlek Reid foglalj helyet azon a széken ott.-mutatott a tanár az asztala melletti székre, ami mögött már egy kissé koszos lepel adta a hátteret. Tökéletes pozícióban rajzolhattam le őt.
-A feladat a következő, óra végéig végezni kell vele, szóval igyekezzetek és olyan technikát válasszatok, ami gyorsan készül. Lehet festeni, bár azt csak azok, akiknek óra után nincs más feladata, mert itt befejezheti, aztán lehet még rajzolni szénceruzával...Ezt csak Heloisenak ajánlom, hiszen nektek az még nehéz lenne és csak pazarolnátok, amit nem engedhet meg az iskola magának. Szóval Heloise szénceruzával rajzol, a többiek meg találják ki milyen technikával, de igyekezzetek!-utasított a tanár. Elővettem az eszközeimet és már rajzoltam is, bár közben ittam minden porcikáját ennek a félistennek. A rajzom nagyon szép lett, de csak a modellem is az volt. Óra végén elégedetten vettem tudomásul, hogy a tanárom ragyogott a büszkeségtől.
-Heloise hát egy gyönyörű! Büszke vagyok, hogy téged taníthatlak. Ritka az ilyen tehetség.-mondta és nekem nagyon jól estek a szavai.
Elégedetten pakolgattam el munkámat és minden eszközt, amit használtam, amikor valaki megszólalt. Hangja édesen simogattam fülemet. Amikor felpillantottam alig hittem a szememnek. Vakító szépsége mellett én is különlegesnek éreztem magam.
-Helló, megnézhetem?-kérdezte a rajzomra célozva. Előkaptam a művemet és büszkén mutogattam a róla készült csodámat.
-Nagyszerűen rajzol. Olyan vonásokat is lerajzoltál, amiket más aligha vesz észre. Tehetséges vagy az már biztos. Még egy pont az angyali szépséged mellé.-mondta egy féloldalas mosoly kíséretében. Imádom!
-Köszönöm! De ha ennyi bókot kapok, elpirulok.-mondtam és valóban úgy éreztem, hogy kezdek pirosodni.
-Neked még az is jól áll.-bizonygatta, amire most már biztos, hogy rák vörös lettem.
-Köszi!-leheltem erőtlenül. Természetesen miatta kerültem ilyen eszeveszett állapotba. Elveszi minden erőmet, testem karjaiba vágyik. Mosollyal a szám sarkában távoztam a teremből.
A következő órám zongora volt. Imádtam játszani a billentyűkön. Ez nyugtatólag hatott lelkemre. Már ha nekem van olyan. Vajon egy vámpír- vadász-ember mennyire lehet emberi? Úgy értem, az embernek van lelke ugye, de nekem vajon van-e? Lehet, hogy csak egy harmadnyi lelkem van, épp annyi, mint amennyi emberi rész van benne.
Lágyan játszottam az isteni hangszeren. Finom mozdulatokkal játszottam és mindenki megbabonázva hallgatta játékom. A zongora és köztem lévő kapcsolat mélységes. Talán nevetni fogtok, de a játék és a játékos között különös kapcsolat alakul, így születik az a lágy dallam, amit a zongora is ad. Ő rajtam keresztül mutatja meg lelkét.
-Gyönyörű volt kincsem!-súgta anyám egész halkan, amikor véget ért a dal. Elégedetten hajoltam meg a tapsvihar előtt. Apa büszke vigyorral a képén elismerően bólogatott. Amikor odaléptem hozzájuk megsimogatta hátamat. Csak most tűnt fel, hogy itt van ő is. Az én istenem...


Euphrosyne szemszög:

Nem mehetek vissza többet, de majd ő elég lesz arra, hogy rajta keresztül mellettük lehessek. Láttam, hogy szükség lesz rá, mert általa bontakozhat ki a pajzs, mely megvédi őket a jövőtől. Attól a pokoli jövőtől, ami rájuk vár. A szél lágyan hordozza magával a gonosz hírnökét, míg nem célba ér. Kíméletlenül elpusztítva, ami az útjába tér...