1. fejezet:Új élet vár rám

Sziasztok, hát itt vagyok az első fejezettel és nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek! Remélem mindenkinek jól teltek az ünnepek és a szilveszter is jól fog telni. Nem szaporítanám a szót! Jó olvasást mindenkinek! Komikat kérek! Puszi!


/300 évvel később/
100 éve annak, hogy ott hagytam Oxford várost, mert elvégeztem a  feladatom és egy nagyobb városba jöttem, ahol mint diák fogok beilleszkedni. Az új területem London lett. Ha az emberek tudnák, milyen sok vámpír "él" közöttük, akkor szerintem szívinfarktust kapnának a rémülettől. Bár itt még nem találkoztam más lénnyel, de a következő úti célom Forks lesz, ahol igencsak sok vérfarkas él, bár ők nem az emberekre vadásznak, hanem a vámpírokra. Talán meglesz az első közös témánk. Bár nem tervezem, hogy elköltözzek, még nem. Ma beiratkozom az iskolába és remélem nem lesznek rám túlságosan kíváncsiak, mert soha sem szerettem a középpontban lenni, bár vadász létemre elég nagy hírnévnek örvendek. Úgy döntöttem megpróbálok úgy viselkedni, mint egy 20. századi lány, ezért ma rendkívül jól kicsíptem magam, hiszen valahogy el kell kezdeni a beilleszkedést. Bár London nagy város, és nem tűnne fel senkinek sem, ha még pár száz évig itt élnék, még is meg kell adni a módját, ha már emberek közt élek. Rendesen, illedelmesen felöltöztem, mégis belecsempésztem egy kis divatot, szexiséget...Nos a beiratkozáshoz csinosnak kell lenni, mégsem túlzottan kihívónak, ezért egy világoskék alkalmi ruhánál döntöttem, ami térd fölé ért. Pántja mellkasomnál keresztben volt, így egy vízcsepp alakú kivágás engedett látni dekoltázsomba, amiből nekem nem jutott valami nagy, de legalább formás és feszes, még 400 évesen is, na jó vicc volt. Ehhez egy ezüst színű, tűsarkú papucs szerűséget választottam. Forogtam párat a tükör előtt és elégedetten vettem tudomásul, hogy egy kis segíts által bár, de nagyon is előnyömre vált a ruha és a magassarkú is. Elindultam ki az utcára, ahol az én kedves kocsim várt rám, ami egy piros Porsche volt. Ott tündökölt csillámló piros színében és várta, hogy szárnyaljak a sebességgel, amit tőle kaphatok meg. Imádtam ezt a kocsit, olyan volt mint egy családtag,  bár ha már családtagnak számít, akkor jelentsük már ki, hogy ő az egyetlen személy, a "családomban". Amíg ezen morfondíroztam beértem az iskolába és még volt egy szabad hely egy ezüst színű Volvo mellett, ami szintén nagyon szép volt, bár ez nem változtat azon a tényen, hogy az én kocsim a legjobb autó a világon.
- Ejha!- hallottam meg egy hangot a hátam mögött, ami így sem tetszett, hogy nem láttam csodálom arcát. Egyszerűen érződött belőle, hogy csak kihasználja a lányokat, akik ostobán bedőlnek eme bóknak szánt hanglejtésnek. Megfordultam, hogy most már lássam a hang tulajdonosát és be kell valljam az előérzetem nem csalt. Ez a szenvtelen alak épp a hátsó felem vette szemügyre és kicsit sem zavartatta magát, hogy már rég nem a fenek van előtte. Aztán mintha gondolat olvasó lenne, tekintete szép lassan haladt felfelé míg nem megállt a mellemnél, amit szintén alaposan szemügyre vett, de én már nem bírtam ezt szó nélkül hagyni.
- Ne haragudj, de ha befejezted a testem vizsgálását, akkor megtudnád nekem mondani merre tudnék beiratkozni az iskolába? - kérdeztem és szememmel nem éppen kedvesen figyelten reakcióját, de még ez sem zavarta. Hogy lehet valaki ennyire...ennyire...nem is találok rá megfelelő szavakat?! Nem úgy nézett ki, mint aki választ fog adni a feltett kérdésemre így hátat fordítottam neki és elindultam az iskola bejárata felé, ahol egy nagyon kedves lánnyal találtam szembe maga. Barátságosan tekintett rám és én tudtam, hogy majd ő szívesen segít nekem.
- Szia! Ne haragudj, tudnál nekem segíteni? - kérdeztem tőle és bár szerintem tud válaszolni, azért vártam, amíg jelzi, hogy jól ismeri az iskolát.
- Persze, hogy tudok, ha az iskoláról van szó, akkor igen! Úgy ismerem, mintha a tenyerem lenne. -mondta olyan meggyőződéssel, hogy szinte magam előtt láttam, amint a tenyerén egy képzeletbeli térképet mutat nekem, amin az iskola útvonalai vannak.
-Jaj milyen buta vagyok még be sem mutatkoztam a nevem Angela. - nyújtott kezet nekem és várta, hogy elfogadjam azt, amit én készségesen viszonoztam. Felé nyújtottam a kezemet és kezet ráztunk.
- Semmi baj, hiszen még időt sem hagytam bemutatkozni, különben meg, én is hibás vagyok. Tegyünk fátylat rá! A nevem Isabella Swan, de a barátaimnak csak Bella. - mondtam és magamban iszonyat jót nevettem a barátaim szón, ami valójában egy nagy hazugság volt. Ember mivoltom alatt sem voltak barátaim és miután "meghaltam" sem lettek. Ha belegondolok, hogy szinte ő az első ember, akivel nem úgy beszélek, mint akit épp le akarnék nyugtatni, mert az előbb majdnem megölte egy szörny, hanem mint egy egyszerű diákkal az iskolából. Persze csak akkor, ha leszámítjuk azt az előző alakot, aki az idegeimre ment a perverzsége miatt.
-Szóval, mit szeretnél tudni? Miben kellene a segítségem? - kérdezte kedvesen egy mosoly kíséretében. Éreztem, hogy vele még jóban leszek.
- Nos, ami azt illeti mindenben, ami a sulival kapcsolatos. - mondtam és ez nem volt hazugság, bár vadászként az eligazodásom és a "feltalálom magam" képességem nagyon is jó volt, mégis az iskola nem az én terepem, több mint 400 éve nem láttam iskolát, legalábbis belülről, hiszen én 12 éves korom óta nem jártam iskolában, mert a testvéremet kellett felnevelnem, ami miatt dolgoznom kellett. Nem sokat tudtam keresni, hiszen még az általános iskolát sem végeztem el, és nem akartam egy bódéban végezni prostituáltként. Aztán egy idős nénivel találkoztam, miközben munkáért könyörögtem és felajánlotta, hogy ad munkát a házánál, akkor még nem tudtam, hogy nem is lesz olyan kellemetlen és megterhelő, amire gondolt. A feladatom rettentő egyszerű volt, mindennap délelőtt, amíg az öcsém iskolában volt én a néninél olvastam egy-egy történetet, vagy éppen újságot a friss hírekkel. Ez azért volt neki nagy dolog, mivel ő vak volt kiskorában egy betegség miatt lett vak és ekkor még nem találták fel a vakírást, ami ma már könnyebbé teszi a vakok életét. Közben míg én valahol a távolban voltam, Angela csak mesélt és mesélt, de én csak annyit láttam, hogy tátog. Ez tudom nagyon nagy bunkóság, de amíg csak vadász voltam, addig  volt időm gondolkodni, amikor csak kedvem támadt, de most valaki hozzám beszélt és illetlen voltam vele szemben, mert ő kedvesen segített nekem mindenben, amiben csak tudott és én nem is figyeltem rá.
- Jaj ne haragudj, én nem is figyeltem, csak tudod olyan szép itt minden. Elvonta a figyelmemet a környezet!- mondtam, ami csak félig volt hazugság, mivel a hely valóban nagyon szép volt, de nem ez volt az oka annak, hogy nem figyeltem rá, hanem a múlt, ami máig kísért engem. Minden jó és rossz emlékem, de sajnos nekem a rosszból kicsit több jutott, de ha valaki megtapasztalta volna a korszakot, amiben én éltem, neki sem lett volna szebb és jobb. Mindent feláldoztam az öcsémért, mert csak ő maradt nekem a családomból, de sajnos már ő is távozott az élők sorából és egyedül hagyott engem. Persze ez nem az ő hibája, hiszen egyszer mindenki távozik, csak én maradok itt a földön és várom, mikor jön el a pillanat, amikor én is elindulok az örökké valóság csodaországába, ahol béke és nyugalom van.
-Nos valóban szép hely a mi iskolánk, de azért jó ha most inkább rám figyelsz. Itt tudsz elintézni mindent, ami az óráiddal kapcsolatos. - mutatott egy kettes ajtóra, ami be és ki is nyílik. - A következő ajtónál pedig a tanári van, bár nem kívánom, hogy ide bemenj, mert az csak rosszat jelenthet, mert a tanárit ilyenkor az igazgatói követi. -mondta és be kell valljam, elég rejtélyesen hangzott. - Na de, ami most neked fontos lenne az, az igazgatói, mert be kell iratkoznod. Vagy már beiratkoztál, mert én hidd el itt mindent tudok és az igazgató úr még nem említett téged? - eddig azt hittem, hogy szóhoz sem jutok, de most eljött az idő, hogy megszólaljak.
-Nem tévedsz, még nem iratkoztam be, éppen ezt szerettem volna megkérdezni, hogy hol tudok beiratkozni. Ha jól tudom, ma még nem fontos iskolába jönni. Egyenlőre el kell intéznem még néhány dolgot és holnap már az órákon is részt vennék. Ez gond lenne? - ez egy fontos kérdés volt számomra, hiszen kellett még ez a mai nap, hogy egyrészt mint mondtam elintézzek néhány dolgot, másrészt pedig mert még át kellett gondolnom a mesémet. Nem állíthatok ide felkészületlenül.
- Szerintem az igazgató úr meg fogja érteni, hogy még csak most költöztél ide és sok az elintézni valód. Elvégre annak csak őrül, hogy az iskola volt az első hely, ahova intézkedni jöttél. Ha említenéd, akkor az előnyödre is válhat. -kacsintott rám az utóbbi mondatát hitelesítve. És én úgy döntöttem, hogy bevetem a tanácsát és megemlítem, hogy az iskolába jöttem először. Reméltem, hogy hamar végzek a suliban és mehetek a többi dolgomra, ami valójában egy kiadós vásárlás volt és egy kis csend a természet lágy ölén. Ugyanis a házam az erdőhöz közel van, így nyugodtan sétálhatok az erdőben, amikor csak akarok. Mint már mondtam a beilleszkedéshez ruhatár is kell a mostani divatból. És a mai viseletem után kedvet is kaptam egy kis vásárláshoz. Az igazgatónak beadtam egy történetet arról, hogy a szüleim távol laknak és én felhatalmazást kaptam minden döntésre a szüleim helyet. Hogy ezt bizonyítsam bemutattam egy -persze hamis- felhatalmazást. Miután minden papír elkészült, felvettem a leendő óráimat, ami az alaptárgyak mellett a fotózással és a grafikával foglalkozik. Ezek a tantárgyak szinte csak tehetséget igényelnek. Imádok fotózni és rajzolni, imádok mindent, ami művészet. Ha valaki nem tudná a titkom, biztos azt feltételezné, hogy nekem az én valódi korom áll jól, ahol a művészet még műveltséget jelentett. Nekem a művészet az élet. Mivel a vadászok csak éjszaka dolgoznak, így sok szabadidő jut nekünk. Én barkácsolással, rajzolással és fotózással töltöm ezt a kis időt. Bár London az éghajlata miatt lehetővé teszi a vámpíroknak, hogy nappal is mutatkozzanak, nem hinném, hogy kitolják a képüket a vérvörös szemükkel és a fehér pofájukkal.
Éppen hazafelé indultam, amikor gondolkoztam.A város utcáin sétálva újra megélem a halálom, újra átélem, ahogy egy vámpír játszadozik velem, mint macska az egérrel, majd szép lassan megöl. A nyakamba mélyeszti hegyes fogait és meleg vérem a szájába ömlik. Engem pedig lassan elhagy az élet és a semmibe révedek. Aztán semmi, majd legközelebb már az Istenek ítélkeztek felettem, és visszakerültem a földre, hogy harcoljak a gonosz ellen. Éreztem, ahogy a sok emléktől könnyek gyűlnek a szemembe és én most az egyszer engedtem nekik. Utat törtek maguknak és, mint a patak, úgy folytak le arcomon. Sikoltást hallottam az egyik zsákutca felől és azonnal rohanni kezdtem a hang irányába. Futás közben letöröltem a könnyeimet az arcomról, mert ha egy vámpír nem fogom végig hallgatni, ahogy gúnyolódik rajtam. Láttam, amint éppen megszabadítja az áldozatot a felső ruháitól és éppen a nyakára akar tapadni, de én gyorsabb voltam és letéptem róla mielőtt még valami végzeteset tenne. Nem tetszett neki különösebben az érkezésem és azt hitte, hogy én is ember vagyok és csak azért sikerült meglepnem, mert nem számított senkire sem. Persze ezt azonnal megcáfoltam egy rúgással, amitől nekicsapódott a falnak, ami rögtön recsegve adta meg magát. Az áldozatra pillantottam és nem hittem a szememnek.
-Brian? Brian Thomas? -kérdeztem a földön fekvő ismerős fiútól. Alig volt talán 16 éves és ilyen sorsra jutott, mint én. Mindössze 100 éve lett vadász, ezt onnan tudom, hogy a mentorom Alan Hall, halálakor megjósolta, hogy 100 év múlva jön egy új vadász a neve Brian Thomas lesz, persze annak már 200 éve, hogy meghalt. Igaza volt, hiszen most valóban itt van.
-Igen, de honnan tudod a nevem? Ki vagy te? -kérdezte.
-Az, ami te is. -mondtam neki titokzatosan.
-Értem, akkor benned bízhatok. -mondta.
-Nem! Tanuld meg, soha senkiben sem bízhatsz, még a mentorodban sem! -kiáltottam rá, mert még emlékszem, Alanre, amikor meghalt, mert egy vámpír megölte. A vámpír engem akart, de ő elém ugrott így őt érte a támadás, pedig azt mondta, mindig vigyázni fog rám és nem hagy el. De hazudott nekem. Azóta, ha csak hírét hallottam, hogy egy új mentort kapok, eltűntem, mert nem akarok még egyet elveszteni. Nem élném túl! Másrészt pedig Alant senki sem tudná pótolni és nekem csak ő kell.
-Jól van! Azért nem kell ordítozni! -szidott le az idegen. Persze igaza volt. Nem kellett volna rá eresztenem a haragom, amit a halott mentorom miatt éreztem.
-Sajnálom! Csak sokat csalódtam a világban!
-Semmi baj! Nekem most halt meg a mentorom és én csak bosszút akartam állni rajta. -mondta és én az ő helyében éreztem magam. Nem is tudom, hány éven állt öldököltem pusztán bosszúból.
-Értem, de ne aggódj nem sokára kapsz egy másikat! -mondtam és éppen indulni szerettem volna, amikor ismét hozzám szólt.
-Várj! Én.. nekem van egy...egy...-kezdte, de nem tudta befejezni.
-Mondd már, mert nem érek rá sokáig! -kiabáltam rá ismét. Nem túl szép megismerkedés mondhatom, de hát ez van.
-Hát van egy húgom, aki alig 12 éves. -mondta és én megfagytam. Hogyan lehetséges, minden rokon idővel meghal és egyedül maradsz, de a húga életben?
-Micsoda? Hogyan? Az lehetetlen. -mondtam ki, ami bökte a csőrömet.
-Igen az lenne, ha nem ő lenne az örökösöm. -mondta és ekkor mindent megértettem. Ha a húga lesz az, aki ha meghal az erejét kapja, akkor nem kérdés, hogy ilyen hosszú ideje életben van még. Hazavittem magammal, ahol aztán mindent megbeszéltünk, majd ő a húgáért ment, míg én a tervezett vásárlást hajtottam végre. Pontosan akkor érkeztek a házhoz, amikor én hazaértem a vásárlásból és a sétából. Kaptak mindketten egy- egy szobát és nyugovóra tértek. Én pedig a szokásos éjszakai járatomat jártam az erdőben.

Bella ruhája a beiratkozásnál:

 Bella ebben vadászott: /csak feketében/ :