Ne haragudjatok rám!

Sziasztok Kedves Olvasóim!

( Már ha akad még ilyen...) 

Először is millió bocsánat azért, amiért eddig nem jelentkeztem, de el sem tudjátok képzelni mennyi minden történt velem ez alatt a két év alatt... Tudom, hogy illet volna akkor is lassacskán felrakosgatni a fejezeteket, de sajnos annyira el voltam havazva, hogy legtöbbször már csak arra vágytam, hogy olvassak valamit vagy csak nyugodtan zenét hallgathassak egy-két szabad percemben. És sajnos azóta történt egy hatalmas nagy baleset a gépemmel...Sajnos egy gép hiba miatt a történeteim fele elveszett és megjegyzem jóval több történetet írtam egyszerre, mint amennyi felkerült ide...szóval legalább a fele elveszett és így mindent írhatok elölről, na persze azokat biztosan, amiket veletek is megosztok. Nem ígérek egyenlőre időpontot, de azt bejelenthetem, hogy most visszatértem. Kérlek benneteket, hogy legyetek türelemmel, mert ahogy tudom írom és bővítem a fejiket és igyekszem minél előbb hozni nektek. Remélem még akad, aki szívesen olvasná :$

Sietek az itt írt történetemmel, de előtte szeretném megtudni, hogy mennyien várjátok az új fejit?! 


Köszönöm mindenkinek a megértését!

Szép Napot!

Üdv.:
Barbara G. Roberts

Életjel....

Sziasztok kedves olvasóim! legalábbis remélem, hogy akadnak még olvasók! Először hatalmas bocsánat kéréssel tartozom nektek, amiért ennyi ideig nem jelentkeztem, de mint azt már írtam is egyszer (elvileg) a napokban estem túl az érettségi kemény szakaszán, a szóbelin. Remélem megértitek, hogy ebben a hónapban sem időm, sem erőm nem volt írni illetve folytatni a történeteim. Bár elhihetitek, hogy szívesebben írtam volna azokat, mint a tételeket bújtam. Bevallom kezdenek már kissé elvonási tüneteim lenni.... :D Na de a lényegre térnék. Azon kívül, hogy bocsánatot kérek, lenne még egy információm. A kezem a szokásos gyulladásban szenved, DE ennek ellenére elkezdem írni, illetve amit elkezdtem fejit befejezem. Szeretnék még egy kicsi türelmet kérni tőletek. Ebben a hónapban már nem igazán tudok frissítést igérni, de a júliusi hónapban minél hamarabb számíthattok az olvasnivalóra. Remélem, megértetek és nem haragszotok rám! De főként azt remélem, hogy akad még pár olvasó, akit érdekel a történetem... :)
Puszi mindenkinek! Jó nyaralást, aki tervezi az utazást valahova! Akik pedig otthon ülnek, vagy bármit is csinálnak annyit, hogy élvezzétek ki a nyár minden napját! <3
Barbie

Életjel....még itt vagyok!

Sziasztok!
Gondoltam így egy elég hosszú idő után, most adok magamról egy kis életjelet! Még élek, közlöm veletek kedves olvasóim! Már persze, ha vannak még olvasóim.... :( Remélem, hogy nincs nagy harag és vártatok rám. Bár magam is bevallom elég sok türelem kell hozzám... :/ Ezért hatalmas bocsánatot kérek, de hát nézzétek el nekem, szerencsétlen vagyok és szerintem az is maradok.....Már csak egy jót nevetek topaságomon, ez az én formám. Aztán, hogy felvillanyozzam a történetet, mire meggyógyult a balf*****om eredménye, eljött az írásbeli érettségim ideje is, így hát ismét félre kellett tennem az írást. Kaptam egy falatnyi pihenési időt a szóbelik előtt, így úgy gondoltam, hogy neki látok a fejiknek és igyekszem hamar hozni nektek. Remélem van még egy pici türelmetek hozzám! :)
Puszi
Barbie

12. fejezet-Clio vére

Sziasztok! Hoztam a friss fejit, bár gyanítom, hogy még az ízelítőt sem olvastátok, de mindegy én tartom az ígéretem, ahogy tegnap írtam, ma hoztam is. Remélem, hogy kapok érte komit. Mellesleg tőletek függ, milyen hamar érkezik a következő fejezet. Lassan fény derül pár igazságra és egy hatalmas csapás is bekövetkezik, de ki vagyok én, hogy előre eláruljam a történéseket?! :) :p

Jó olvasást! És kérlek titeket tiszteljetek meg legalább egyetlen szóval egy komiban: Szar vagy jó! Köszönöm!

Puszy

“Az életben az a legnagyobb boldogság, ha meggyőződhetünk róla, hogy önmagunkért szeretnek, vagy pontosabban szeretnek bennünket, annak ellenére, hogy önmagunk vagyunk.”





Clio szemszöge:

Amikor már napokra be volt zárva, úgy döntöttem, hogy békét kötök vele, elvégre ő az egyetlen lányom. Ő az egyetlen, aki maradt nekem. Tudom, hogy néha kegyetlen vagyok vele, és csúnyán megverem őt, de mindezek csak azért történnek meg, mert szeretném megóvni őt az elvesztés fájdalmától. Attól, hogy közel engedjen olyasvalakiket, akik bánthatják őt és mindenét elvehetik. A Cullen család és már vele együtt egykor barátnőmnek nevezett Bella is épp ilyen keserű, lelketlen szörnyeteg lett. Képes arra, hogy bántsa Brian vérét.
Lassan és halkan nyitottam ki lányom ajtaját, amit már egy hete nem nyitott ki senki. Amikor megpillantottam a földön heverő élettelen testet, majd beleőrültem, hogy talán megöltem őt. Gwendolyn nem mozdult. Sebei még tökéletesen villogtak, és ezzel teljes lelkiismeret furdalást okozva nekem. Megbántam, minden egyes ütést megbántam, de már túl késő volt ehhez. És tudom, hogy egyszer ha meg is bocsát nekem, nincs rá bizonyíték, hogy nem tenném meg vele ugyanezt újra és újra. Bár ezerszeresen kapnám vissza, de csak akkor, ha már boldognak látom lányomat és nem fenyegeti a Cullen család veszélye az ő életét. Csak akkor, ha az egész családot kiirtottam a földről.
Zokogva vállára borultam és egy pillanatra megijedtem, amikor hangtalanul, élettelenül borult nyakamba.
-Sajnálom lányom! Nagyon sajnálom! Kérlek bocsáss meg nekem!-könyörögtem, bár annyi bűnöm van már, amit egyetlen lányom ellen elkövettem, hogy talán soha az életbe nem nyerhetném el a bocsánatát. Vajon egyszer képes lesz egy hozzám hasonló féltő anyának megbocsátani egy hozzá hasonló gyermek. Egyszer ha majd ő is anyává érik, talán megtudja mi is az igazi szeretet, amit csak egy anya képes a gyermeke iránt érezni.


Gwendolyn szemszöge:

Felszisszentem a fájdalomtól. Már nem csak a külső sebeim égtek. A lelki hegek felszakadtak, amiket eddigi életem során anyámmal vívtam. Felszakadva sokkal nagyobb fájdalmat okoztak, mint amikor keletkeztek lelkemben.
-Sajnálom!-zokogta anyám, de biztos voltam abban, hogy ezek a könnyek színészi alkotásúak. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy képes legyen becsapni engem. Nem! Soha többé nem engedem, hogy irányítson engem, akkor meg is ölhet engem.
-Hagyj békén! Te már nem vagy az anyám!-törtek elő belőlem a szavak, amiket magamban akartam tartani, de valaki nem így gondolta. Kipottyantak ajkamon és láttam anyám szemében, hogy ez mérhetetlen haragra gerjesztette őt és egy hatalmas pofon következtében a falnak ütközött arcom másik fele. Nem fájt. Már nem...

***két héttel később***

 Amikor pár nappal ezelőtt végre úgy döntöttem, hogy felkelek a padlóról még nem mertem tükörbe nézni, de ma megteszem. Lassan sétáltam a gyönyörű aranyozott keretű igazság felé. Behunytam szemem és hatalmas gombócot nyeltem le, ami már hetek óta torkomban garázdálkodott. Nem hagytam, hogy legyőzzön és erre büszke is vagyok. Ellenben ott van anyám, akinek a puszta említése is szégyenemre van. Lehet, bűn véremre így gondolni, de már ez sem érdekel. Lehet pokolba jutok, hisz ő mindig ezt hajtogatta, amikor csak megemlítette a Cullen családot és főleg Bellat, akit egy ideje már anyámként szeretek, bár ezt még soha nem vallottam be neki. Jobb is így, hisz ha egyszer kiderül, ki is vagyok én, akkor soha többet nem akarok a szeme elé kerülni.
A tükör sötétjében egy szégyenkező alakot láttam. A szoba apró fénye is csak szemeit világította meg, ami keserűségről árulkodott és undorról, amit magam és anyám iránt éreztem, de főleg magam iránt.
Odasétáltam az ablakhoz, és lerántottam a függönyt, ami következtében hatalmas fény világította meg szobám minden egyes sarkát. Meleg, kellemes érzéssel töltött el, hogy legalább a szobámban tisztaság, lelki tisztaság élt.
A tükör most már többet mutatott magából. Már láttam mennyi szenvedés él benne születése óta. Most már látom, hiába is szeret, ha nem lehet. Neki nem lehet. Egy könnycsepp csillant meg szemem sarkában és hiába is akartam, nem tudtam visszatuszkolni a helyére. Legördült arcomon és bár letöröltem utána ezer és ezer bátor katona hullott.
Lábaim már nem bírták tovább és gyengén, elesetten rogytak össze testem alatt. Nem bírták cipelni azt a szégyent, amit életem követelt.
Ablakomon halk koppanások zajongtak. Értetlenül tápászkodtam fel és amikor kinéztem ablakomon egy angyalt láttam. Gyorsan takarásba fordultam és letöröltem a szégyent arcomról. Csak remélni mertem, hogy amit az imént halványan még a tükörben láttam, ő nem fogja.
-Mit keresel itt?-kérdeztem tőle, persze csak suttogva, hisz ki tudja anyám hol lehet.
-Miért nem láttalak már lassan három hete?-kérdezte azt, amire jelenleg és talán soha nem is szeretnék válaszolni. Lehajtottam fejem és reméltem, hogy nem kérdez többet. Reménykedtem, ahogy eddigi életemben már annyiszor tettem.
-Gwendolyn ugye nem jól látok?-kérdezte. Biztos voltam abban, hogy arcomon éktelenkedő hegekre és még halványan villogó foltokra célzott. Nem akartam válaszolni, hisz úgy is tudja a választ. Félig vámpír így látása elég élesnek mondható. A következő pillanatban már ablakom rácsain csüngött és hűvös kezét arcomhoz érintette. Nem fájt. Megtanultam együtt élni a fájdalommal és mára még csak egy halk szisszenést sem eresztettem el.
-Úristen!-hangzott szájából, amikor lágyan megemelte állam, hogy a fény felé fordítva még jobban szégyelljem magam. Magam és azt aki mindezt tette velem.
Egy apró reccsenést hallottam, majd szerelmem hátára vett és rohant velem az erdőbe. Messze ettől a háztól, ettől az élettől és közel annak megvalósulásához, amit anyám ígért hetekkel ezelőtt. Megbánom még ezt a pillanat, de most jól vagyok. Most úgy érzem, számítok valakinek. Most még igen.


Matthew szemszöge:

Amikor szerelmem a hátamon reszketett, tudtam, hogy épp az anyára gondol. Hogy amikor minderre rájön, talán mindkettőnknek vége lesz. Talán én halok meg először, de mindent elkövetek, hogy azoknak, akiket szeretek ne essen bántódása.
-Miért hagytad, hogy ezt tegye veled?-kérdeztem, amikor az ablakomon át a szobámba értünk. Gwendolyn fáradtan az ágyra hullott és láttam, nagy erőfeszítésébe került, hogy a könnyeit visszaszorítsa. -Ne haragudj! Szeretlek!-térdeltem az ágy mellé, hogy angyali arcát óvatosan végigsimítsam. Olyan szép volt és ezt még ezek a rettenetes foltok sem tudták megváltoztatni.
-Matthew anyám a halálotokat akarja és én ezt nem engedem. Képes vagyok feladni a boldogságom csak hogy téged és a családod életben tudhassam. Nem tudod mire képes. Hallod?-üvöltötte szerelmem elfeledkezve arról, hogy családom éles hallással rendelkezik.
-Miért ki az anyád?-hallottam meg hirtelen anyám hangját. Nem volt éppen nyugodt sem hangja, sem tekintete. Próbáltam védekezni, de egy hang sem jött ki torkomon. Védeni akartam szerelmem, de a gondolat, hogy anyám mennyire csalódik majd bennem, ha megtudja, hogy kész voltam akár velük is szembeszállni szerelmemért.
-Én, szóval...azt hiszem most elmegyek.-pattant fel szerelmem, de sajnos kissé még gyenge volt az efféle hirtelen mozdulatoktól és hamar visszaszédült ágyamra. Anyám csak most vette észre arcán és teste néhány szegletén éktelenkedő sebeket. Ahogy azt is, hogy a gyógyulása túlságosan is más, mint egy egyszerű emberé. Ő nem csak egy egyszerű ember. Pont olyan, mint anya volt egykor. Gwendolyn egy vadász. Ezzel semmi gond sem lenne, ha ő nem Clio lánya lenne.
Szerelmem csendesen, már-már élettelenül borult a párnákra és lehunyta két szemét.
-Ne aggódj, majd én beszélek velük. Te csak pihenj szerelmem.-suttogtam, bár szerintem már nem értette amit mondok neki.
Anyámat lekísértem a nappaliba, ahol már az egész család ott volt. Figyelmesen hallgatták történetem.
-Szóval azt mondod, hogy ő Clio lánya? Azé a Clioé aki annyi éven át az életemre tört?-fakadt ki magából anyám. Hirtelen valamiféle félelmet véltem felfedezni hangjában. Bár biztos voltam abban, hogy nem magától a vadásztól félt, hanem attól a gondolattól, hogy esetleg a leggyengébb pontján fogja őt bántani, a családját fogja használni arra, hogy a nagy Bellat rettegni lássa, vagy legalább is annyira családja megmentésére összpontosítson, hogy ő védtelen legyen, így pusztítva el őt.

Ízelítő!

Sziasztok! Tudom, hogy már régen jelentkeztem és be kell hogy valljam azt hittem, egy kicsit jobban megerőltetitek magatokat a komi írásával, de nem így történt. Köszönöm az egy szem komizómnak, hálás vagyok, hogy Ő írt nekem és továbbra is biztat. Ma akartam hozni nektek a fejit, de úgy döntöttem várok vele egy kicsit. Kiírok egy időpontot és talán hozom talán nem, addigra. Tőletek is függ!

Most hozok belőle egy kis ízelítőt. Egyenlőre ennyit olvashattok belőle:

"A tükör sötétjében egy szégyenkező alakot láttam. A szoba apró fénye is csak szemeit világította meg, ami keserűségről árulkodott és undorról, amit magam és anyám iránt éreztem, de főleg magam iránt.
Odasétáltam az ablakhoz, és lerántottam a függönyt, ami következtében hatalmas fény világította meg szobám minden egyes sarkát. Meleg, kellemes érzéssel töltött el, hogy legalább a szobámban tisztaság, lelki tisztaság élt.
A tükör most már többet mutatott magából. Már láttam mennyi szenvedés él benne születése óta. Most már látom, hiába is szeret, ha nem lehet. Neki nem lehet. Egy könnycsepp csillant meg szemem sarkában és hiába is akartam, nem tudtam visszatuszkolni a helyére. Legördült arcomon és bár letöröltem utána ezer és ezer bátor katona hullott.
Lábaim már nem bírták tovább és gyengén, elesetten rogytak össze testem alatt. Nem bírták cipelni azt a szégyent, amit életem követelt."

Remélem tetszik és megtiszteltek a véleményetekkel. Puszi mindenkinek!

Barbie

11. fejezet-Jelek a gólyától

Sziasztok! Hát meghoztam a fejezetet és úgy döntöttem, addig nem hozok újat, amíg nem kapok néhány komit a fejihez! Elegem van abból, hogy írok és írok, és ti meg le se szartok! Már elnézést a kifejezését. Az embernek teljesen elveszitek a kedvét attól, hogy megírja a fejiket! Ez így nem mehet tovább. Emeljétek meg a kezeteket és írjatok egy rohadt komit! Elnézést a csúnya beszédért, de már nagyon elegem van ebből! :s

Jó olvasást!

Puszy

Bella szemszöge:

-Bella?-hívott a föld felé szerelmem, bár még mindig repültem a fellegekben, azért kíváncsiságomat sem tudtam elnyomni. Csak jót mosolygott ezen, ahogy én sem tudtam visszafogni azt az apró boldogságot, ami ajkamon csillogott.
-Tudom, szeretsz.-játszottam magabiztosan, amire ő rám villantotta kedvenc féloldalas mosolyát.
-Tudom, hogy tudod, ahogy azt is tudom, hogy te is szeretsz engem.-játszott velem. Nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg tökéletes arcvonalát. Lágyan végig húztam kezem állán és szerelmes csókot leheltem ajkára. Abban a pillanatban Alice rontott be az ajtón és felettébb széles mosoly ragyogott arcán.
-Alice néha kopoghatnál is.-morgolódott Edward, én pedig felkacagtam ezen. Nem tudtam, miért, de a hangulatom egyik pillanatról a másikra változott.
-Tudtam én, hogy Bella nem fog haragudni rám.-ugrott kettőnk közé. Majd csiklandozni kezdett engem. Edward magára tekerve a takaróját kiszállt az ágyból és a fürdőszobába ment. Én persze ezen kicsit megsértődtem.
-Most miért mentél el?-dobtam be a durcit és felpattantam az ágyból, bementem a beépített gardróbba és magamra kaptam valami ruha félét és már repültem is az ablakon.
-Most hova mész?-kérdezte Edward, de már nem fordultam vissza a válasz miatt. Mondhatom válaszra sem méltattam őt. Ő ott hagyott engem, akkor én miért ne tehetném meg.
Rohantam az erdő sűrűje felé, de amikor a végére értem már nem tudtam volna megmondani, miért haragudtam szerelmemre. Mindenesetre maradtam még egy kicsit.

***pár nappal később***

-Anya! Anya!-hallottam meg lányom hangját. Valahol a távolban pedig fiamét és ha jobban koncentráltam már mindenki hangját hallhattam. Olyan rég eljöttem már, de nem tudom, kire is haragudtam meg. Miért? Már nem tudom. Talán már csak magamra haragszom, amiért ilyen csökönyös vagyok. Egy nagyobb szikladarabon üldögéltem és figyeltem a patakban úszkáló halakat, akik játékosan ugráltak ki a víz alól. Hirtelen egy apró kezet éreztem vállamon és amikor felnéztem lányomat láttam.
-Heloise!-öleltem magamhoz. Hányingerem volt, bár nem ettem semmit, amitől ezt kellett volna éreznem. Aztán meg megkívántam egy kis burgonyapürét, sült pulykával.-a gondolattól is összegyűlt a nyál a számban.
-Miért tűntél el napokra?-kérdezte lányom, amire magam sem tudtam a választ.
-Nem tudom. De most éhes vagyok menjünk haza és együnk.-mondtam és azzal már fel is pattantam helyemről. Családom láthatóan megdöbbent tőlem, de most csak a kaja volt a fontos.
Amint hazaértem, a konyhába vettem az irányt és elkészítettem amit kívántam. A készülődés közben azért bővült a kínálatom, ahogy a hűtőbe tekintettem. Egy kis fagylalt, egy kis narancslé és még sok-sok finomság.

Clio szemszöge:

-Talán még jól is jön ki, hogy így beleszerettél abba a félvérbe.-vetettem fel lányomnak. Hiába a benne bujkáló eszességet nem tudná sokáig titkolni. Ő az én lányom.
-De anya mégis mit gondolsz? Hogy csak azért vagyok vele, mert szeretem?-nevetett fel lányom, de mintha a háttérben csak erről lenne szó.
-Gwendolyn Thomas ne merj átverni, mert hiába vagy vér a véremből, megkeserülöd tetted.-emeltem kissé  szigorúbbra hangomat, amitől ő azonnal hátrálni kezdett és egy hatalmasat nyelt.
-Mitől félsz anya? Csak nem attól, hogy úgy járok, mint Brian Thomas, a bátyád?-itt jött el az utolsó csepp ideje. Hatalmas pofon kíséretében repült a fal felé. Kezem megállíthatatlanul követte egyik pofont a másik után.
Én már csak arra lettem figyelmes, hogy lányom orrából ömlik a vér és hatalmas duzzanat éktelenkedik a szeme alatt. Ideje volt egy kicsit lenyugodni.
-Sajnálom! A bátyámat többet ne merd a szádra emelni!-fenyegettem meg mutatóujjammal.
Gwendolyn reszketve, rettegve bólintott egy aprót, de azonnal felszisszent ezen apró mozdulaton. Talán kicsit elvetettem a sulykot, de neki sem kellett volna legfájóbb pontomba vájkálni. Párszor már vétett ezzel kapcsolatban és akkor is rendesen elláttam a baját, de ő mégis újra és újra ezt vágja fejemhez, mintha élvezné, hogy ilyenkor majdnem halálra verem őt.
-Ne érj hozzám!-üvöltött rám hirtelen, amikor kezem önkéntelenül is simogatásra indult. Ellökte kezem és én dühvel teli szemekkel egyenesedtem fel.
-Hát jó legyen! Ha neked ez kell, akkor legyen!-mondtam és azzal kiviharoztam a szobájából, de az ajtót azért még kulcsra zártam.


Gwendolyn szemszöge:

Még sokáig ott feküdtem a falnál és próbáltam küzdeni a fájdalom ellen. A harc folyton döntetlen maradt, hisz én még erős maradtam, de azzal arányosan a fájdalmam is az volt. Nem múlt el. Anyám már nem először emelt kezet rám. Egyszer azért ütött meg, mert kedvesen megkérdeztem tőle, miért halt meg Brian. Akkor még nem ismertem a történetet. Ő mégis megvert, sőt majdnem megölt emiatt. Aztán abból a verésből is felgyógyultam, végül is csak napok, hetek kérdése az egész. Mit mondok akkor, amikor hetekig senki semmit sem tud rólam? Hol voltam?
"-Szia Gwendolyn mégis hol jártál 3 hétig?
-Áh hogy én ugyan sehol csak otthon támasztottam a falat, miután anyám majdnem kiverte belőlem az életet." Most fájdalmasan mosolyogtam az elképzelt jeleneten, de ha ez élesben menne, biztos nem tudnék mit mondani. A szavak könnycseppekké változnának és a torkomban hatalmas gombóc uralkodna. Ki lenne büszke az elmebeteg anyára, akinek csak a bosszún jár az agya. Nagyon megkedveltem a Cullen családot és bár az elején valóban csak anyám kényszerítésére ismerkedtem meg Matthew Cullennel, mára már valóban túlságosan kedvelem őt.

***napokkal később***

Már lassan egy hete be vagyok zárva a szobámba, ahol az ablakokon rácsok vannak, hogy még véletlenül se tudjak megszökni anyám akarata elől. A sebeim már nem olyan csúnyák, de azért még tudnak fájni. Egyszerűen csak képes vagyok együtt élni ezzel a fájdalommal. Az ajtózár halk kattanása ébresztett ki gondolataim közül. Majd anyám dugta be fejét a résnyire tárt ajtón. Amikor meglátta, hogy még mindig a fal mellett fekszem, megijedt. Odasuhant hozzám és megemelte fejem, majd szorosan magához ölelt. Úgy tettem, mint aki már nem is emlékszik az előző verésre, hátha kienged innen.
-Sajnálom lányom! Nagyon sajnálom! Kérlek bocsáss meg nekem!-könyörgött, de ez engem már nem hatott meg. Ha meg is bocsátok, vagy ha nem, akkor is ugyanúgy folytatja ezt az agresszív viselkedést.

Születésnap kissé megkésve!

Sziasztok kedves olvasók!

Röstellem, de annyira elvoltam/vagyok havazva, hogy megfeledkeztem a blogom születésnapjáról, ami bevallom nagy szégyen számomra! :( Pedig ez a blog első születésnapja XD, ami azért szép dolog! Ne haragudjatok a feji készülget, de az ünnepek alatt, ha nem gond azért nem a történeteimmel foglalkoztam. Tudni kell, hogy két bátyám van és sajnos már mindkettő kirepült a családi fészekből, ami azért érthető, de ritkán látom és most eljöttek, szerettem volna csak velük foglalkozni ezen a pár napon, amíg itt vannak...Holnap lesz bőven időm és akkor befejezem a fejit és felrakom ide is....Na de ezt csak úgy zárójelbe megjegyeztem nektek... :)

BÚÉK MINDENKINEK! <3